Alulfizetett színészek

Gondjai vannak a Színházi Dolgozók Szakszervezetének. Döbbenten vették tudomásul, hogy a közalkalmazottakkal ellentétben a teátrum vállalkozóként szerződő munkatársaira az általános béremelés nem vonatkozik. Holott remélték, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete, valamint a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége között létrejött ágazati megállapodás ezt is megoldja. Ráksi Katalin, az illetékes szakszervezet főtitkára most épp azon dolgozik, hogy a kormányzat változtasson ezen.

Mennyire képes a színházi szakma elhanyagolt ágazatának érdekeit érvényesíteni a Színházi Dolgozók Szövetsége?
– A rendszerváltozás után nagyot változott a szakszervezet szerepe. De talán épp ezen a területen a legnehezebb érvényesíteni az érdekvédelmet. Részben azért, mert széttöredezett egységekből áll, így nem tudjuk úgy magunkra vonni a figyelmet, mint egy nagyobb csoport, mondjuk a vasutasok, részben pedig azért, mert a teátrumokon belül sem egy egységes csapatról van szó, hanem eltérő érdekeltségű, eltérő nívón élő individuumokról. Hét-nyolcezren dolgoznak színházaknál, a súgóktól az ügyeletes sztárokig. Magyarországon ezerkétszáz színész él, s nem valószínű, hogy szövetkeznének egy-egy közös ügyért. És végképp nem hallatják a hangjukat a neves, jól menő színészek, akiknek nincsenek anyagi gondjaik. Az a bizonyos, nagybetűs szolidaritás, ami a szakszervezetek jelszava kell hogy legyen, a színháziak vonatkozásában nem érvényesül.
– A színészek többsége mégsem az első ötven élvonalbeli szintjén él, hanem a hétköznapi emberekéhez hasonló körülmények között. Mit tudnak értük tenni?
– Jelenleg épp az ötvenszázalékos béremelés kapcsán létrejött anomália okoz nekünk fejtörést, lévén, hogy ez nem vonatkozik a vállalkozó színházi dolgozókra. Túlnyomó többségük ráadásul kényszervállalkozó. Az a probléma, hogy ez egy artisztikus terület, érvényesíthetetlen az általánosságban elfogadott háromszor nyolc óra. Ezt az extra, sok komponensből összetevődő területet mégsem kezeli ilyen értelemben egyetlen szabályzat vagy rendelet sem. Erre a legjobb példa a frissen korrigált Munka Törvénykönyve vonatkozó rendelete az éjszakai pótlékról, ami 22 óra után lép életbe. Mi legyen azokkal a dolgozókkal, művészekkel, akik az előadást ennél később fejezik be, s másnap 9 órától próbálnak? Az sem valószínű, hogy a túlórát és a pótlékokat a színház ki tudná fizetni. Munkaügyi perek sokasága folyik ilyen ügyekben. Több vidéki színháznál meg azért nem játszanak vasárnap, mert pótlékot kellene érte fizetni.
– Ez képtelenség, hisz a közönség épp hét végén szeret színházba menni…
– Hát persze, akkor érnének rá. Mióta világ a világ, így volt. Levelet írtunk a kulturális miniszternek és a tárca más vezetőinek, írtunk a pénzügyminiszternek is, akik több beadvány után, úgy látszik, megértették gondjainkat, és keresik a megoldást. Fogadott az Országgyűlés kulturális bizottsági elnöke, Pető Iván, és vendégünk volt egy kötetlen beszélgetésre Lendvai Ildikó MSZP-s frakcióvezető. Mindent megpróbáltunk, hogy még a költségvetési tárgyalások előtt foglalkozzanak a problémánkkal az illetékesek. Ha a szándék politikai akarattal párosul, megoldható a gondunk, hisz egy szakma kis létszámú képviselőjéről van szó. Az orvosokkal szoktam példálózni, körükben a vállalkozók effajta gondjait megoldották. Szeretnénk, ha a szerződő kollégák azonos béremelésben részesülnének, mint a közalkalmazottak ugyanannál a színháznál. Nem szólva arról, hogy a vállalkozók maguk viselik a közterheket a nyugdíjalaptól az egészségügyi járulékig. A Maszk Országos Színészegyesülettel, a Magyar Színházi Társasággal közösen beadványok sorát írtuk. Mi tagadás, eddig nem sok sikerrel. Sajnos a kultúra mindig a költségvetés morzsáit kapja. Való igaz, fontosabb az egészségügy, de mégsem kellene ennyire háttérbe szorítani a színházművészetet, hisz ez, ha úgy vesszük, az iskolai nevelés meghosszabbítása is, szerepét nem lehet vitatni. Az is igaz, hogy a rendszerváltozás utáni, előző kormányok rendre megpróbáltak tenni valamit a kultúráért, és a színházaknak juttatott állami hozzájárulás sokat emelkedett, de nem tart ott, ahol európai viszonylatban tartania kellene.
– Ott egyetlen ágazat sem tart, ám e téren nagyobb a lemaradás.
– Tavaly októberben végeztünk egy felmérést, bekértük a színházaktól a pénzügyi adatokat, s ez alapján kiderült, hogy a legjobb anyagi helyzetben az egyik körúti színház van. Összehasonlítva velük, húsz százalékkal kevesebbel gazdálkodhat a többi budapesti önkormányzati színház, és további húsz százalékkal alacsonyabb összeg jut a vidéki teátrumoknak. Az is igaz, hogy a fővárosi önkormányzatok dotálása a színházaknál nem a bérekben mutatkozik meg, hanem a fenntartásban és a működtetésben, a produkciók létrehozásában. S az sem biztos, hogy az mind ellenőrzött, ami a produkciókra megy. Megjelenik egy önmegvalósító, lilagőzös rendező, és majdhogynem az egész büdzsét elviszi a díszletekre és a kosztümökre. A művészi, dolgozói bérek mindig utoljára maradnak. Holott azt is végig kellene gondolni, amit a hivatalok sosem vesznek tudomásul: a színházi embernek más az életmódja. Ha beül egy taxiba, nem úri kedvéből teszi, hanem mert másképp nem jutna célba, arra sem gondolnak, hogy karban kell tartania magát, ápolnia kell a külsejét, ami pénzbe kerül. A bérekben aztán végképp nem jelenik meg a különleges adottság, ami képessé teszi a művészt arra, hogy nap mint nap felmenjen a színpadra és egy egész közönséget lekössön. Reggeltől arról szól az élete, hogy este fel kell lépni. Palló Imre nem véletlenül mondta annak idején a tárca akkori vezetőjének, hogy „belőlem lehet még miniszter, de magából nem lesz énekes”. Ehhez képest az országos bérátlaghoz hasonlítva, hatvanszázalékos a színházi dolgozók átlagbére.
– És az adottságok nem is lennének elegendők a teljesítményhez: ahhoz egy életen át folyamatosan tanulniuk is kell.
– Üljön le bárki, aki a fizetéseket meghatározza, vágjon be hatvan oldalt, és mondja el esténként a nézők tekintetének kereszttüzében. Akárhogy vesszük is, kiváltságos emberek, nem tartható tovább a szocializmus egyenlősdije. És ez a hat-hétezer ember kiszolgál ötmillió nézőt évente. Legalábbis a tavalyi adatok szerint. Visszatérve az alapkérdéshez, miben is tudunk segíteni: van jogászunk, tehát képesek vagyunk jogi segítséget adni a ráutaltaknak, válságos esetben pedig segélyt nyújtunk, kamatmentes építési kölcsönnel is támogatjuk a tagjainkat, időnként pedig szerényebb produkciós támogatást szavazunk meg. Abban is reménykedünk, hogy előbb-utóbb megoldódnak a fent vázolt gondok, lévén, hogy egy munkaközösség jó ideje munkálkodik a művészstátus és a művésztörvény kidolgozásán, amihez nemzetközi példákat is hasznosítottak.