Szabadság, szeretem

2002. 11. 25. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Szeretem a Kakukkfészket, akár a nemes bort és a puha asszonyi testet. Szeretem a Kakukkfészek című darabot, mert a szabadságról szól. A szabadságról, olyan erővel, mint más színmű egy sem. Olyan mű ez, amit nem lehet elrontani. Eddig bárhol színre került, operettsikerben fürdőzhettek a színészek. No meg a rendező is, bár a Kakukk, ahogy mondani szokás, nem rendeződarab. Magyarán leveti magáról a felesleges rendezői elképzeléseket, ahogy szintén mondani szokás: a koncepciót.
Legutóbb a Miskolci Nemzeti Színházban mutatták be a Ken Kesey regényéből készült Dale Wassermann-adaptációt, Kiss József rendezésében. A teátrum prózai tagozatának ősszel kinevezett vezetője nem próbálkozott koncepciót erőltetni a produkcióba, azt tette, ami a Kakukkfészek esetében minden rendező alapvető feladata: jól osztotta ki a szerepeket. Meg is eszi a fene azt a társulatot, amelyikre nem lehet ráosztani a művet. Ez amolyan társulatépítő darab. Telis-tele kiváló karakterekkel, és mint említettem, a siker sem marad el. Egyszóval jó döntés volt Kiss Józseftől és az új igazgatótól, Kiss Lászlótól, hogy műsorra tűzték. Megjegyzem, emlékszem a legendás főiskolai produkcióra, annak az osztálynak a vizsgaelőadására, amelybe Kiss László járt, aki akkor Hardingot formálta meg. Biztos élethosszig tartó nyomot hagyott a direktorban, hiszen a Gábor Pál vezette lelkes hallgatók szembementek az intézmény tekintélyes vezetőivel, akik nagyon nem akarták a Kakukkfészket. Na ja, akkor 1985-öt írtunk, s a darab még erősebben szólt a szabadságról.
A miskolci produkció alapvetése az őrültekházának hatásos megfogalmazása. Mindenki más-más lelki bajtól megvert ápoltat fogalmaz meg, kevés, ám jellemző gesztusokkal. Ebből a szövetből emelkednek ki a darab jelenetei, dialógjai. Valahogy úgy, ahogy Bromden, a Főnök (Földi László), a kiirtott indián törzs egyetlen túlélője látja maga körül a világot. Valamiféle belőtt állapotban szólalnak meg monológjai. Hozzáteszem, Kesey ehhez remekül értett, mivel maga a beatnemzedék kiemelkedő LSD-gurujaként vált élő legendává. Akkoriban az Egyesült Államokban az LSD legális szernek számított. Amúgy Bromden monológjait olykor kihúzzák a színpadi változatból. Így tett az 1989-es kiváló pécsi előadás rendezője, Balikó Tamás. Kiss József rendezésében pontosan értelmezve vezetik a csúcsig a cselekményt Földi László megszólalásai.
Hasonló tehetség és fajsúlyos személyiség kell McMurphy megszemélyesítéséhez. Fandl Ferenc energikus, ugyanakkor remek humorral színesített játéka telitalálat. A harmadik kulcsszerep Ratched nővéré, a főnénié. Bevallom, izgultam, milyen lesz Seres Ildikó ebben a komoly prózai főszerepben, ugyanis tíz év alatt Miskolcon elsősorban primadonna és szubrett szerepekben csillogtathatta tehetségét. Már nem izgulok, Seres Ildikó bizonyított, s bizonyít estéről estére. Ő az anyáskodó, a másokon kéretlenül segíteni akaró hatalom jelképe. Persze Seres Ildikónak esze ágában sincs a lehetetlennel próbálkozni, azaz jelképet játszani. Igazi nőt látunk, aki női bájait fehér köpeny mögé kényszeríti, miként lelkét egy kápó lelkéhez töri. Csupán az előadás végén szabadul ki saját börtönéből, egy hosszú pillanatra, amíg szerelmesen öleli magához esküdt ellensége, az agyilag kiherélt, emberi ronccsá tett macsó, McMurphy élettelen kezét. Nos, McMurphy, ez a kisstílű bűnöző őt is felszabadította.
Ahogy felszabadított minden ápoltat. Szabadság ide-oda, noha csak dicsérni tudom a játszókat – a hisztérikus homoszexuálist formáló Halmágyi Sándort mint Dale Hardingot, a kényszerképzetektől szenvedő Martinit alakító Molnár Sándor Tamást, az anyakomplexusától idegesen vakarózó Chajnóczki Balázst, vagyis Billy Bibitet, a mániás, már-már önmagát is bombának hívő, robbanásveszélyes Scanlont, Bartus Gyulát, a hangoskodó, majd a következő pillanatban csendben sunyító Cheswicket megszemélyesítő Szegedi Dezsőt, vagy az örökké helyeslő Frederickset, Somló Istvánt, no meg a durva utcalány érző szívét felmutató Németi Gyöngyit mint Candy Starrt –, a dicséret dacára úgy érzem, játékuk nem eléggé felszabadult. Kedves barátaim, miért vagytok ilyen visszafogottak? Vegyétek komolyan McMurphyt, és merjetek szabadok lenni a színpadon!

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.