Szerelőcsarnoktól az alagsorig

Bárhol születhet színházi előadás (így, mindenféle jelző nélkül), miként a legvonzóbb küllemű, technikailag hibátlanul felszerelt színházépületben színre kerülhet kistányér, pohár, teáscsésze. E meghatározások hivatottak pótolni a negatív jelzőket. Egyik kiváló színésznőnktől oroztam el a gondolatot, az eredeti mondat valahogy így hangzott: vannak színészek és vannak kistányérok, poharak, teáscsészék; de nincsen jó meg rossz, színész, csak színész van. Én magam kifejezett szerencsével jártam, amiért a közelmúltban étkészletek helyett színházakkal, bennük színészekkel találkozhattam, a legkülönfélébb helyeken.
Noha a József Attila Színház nem kifejezetten különös helyszín színi produkciók számára, mátós mámorban sem gondoltam volna, hogy a monodrámaként előadott A helység kalapácsát a nagyszínpadon állítja színre Sztarenky Pál. A dologban semmi bibi nem adódott, Besenczi Árpád tehetségével simán bejátszotta a méretes teret. Klasszikus diákbérletes, ünnepnap délutáni közönséget fogtam ki, s láss csodát, a bakfisok, tinik, pubik, kiskamaszok vegyes csapatát egyként megfogta az előadás. „Nem gondoltam volna, milyen jó ez mű” – hallottam innen-onnan a tapsrendet követően. Tény, az előadás egyik erénye, hogy Petőfi olvasva is rendkívül szórakoztató hősköltemé-nyét, teljességében mutatja be a nézőknek. Besenczi Árpád könnyedén lép át egyik szerepből a másikba, néhány markáns vonással megrajzolva az egyes figurákat, miközben végig megmarad Petőfinek, aki alkot, aki éppen meséli a történetet. A rendezés ereje az egyszerűség, no meg az, ahogy fantasztikus szellemességgel segítik a színészt a különféle hang- és zenei bejátszások. Rendre dialóg alakul ki Besenczi és a zajok közt.
Efféle, különös monodrámaszerűség munkál a táncos, koreográfus, látványtervező, Kovács Gerzson Péter (közismerten KGP) és együttese, a Tranz Danz Sziklarajzok című, a MU Színházban bemutatott alkotásában. Azért azt tudni kell, hogy partnernője sajnálatos balesete miatt alakult a produkció szólóvá. Már amennyiben szóló négy zenész és egy táncos egyenértékű színpadi jelenléte. Noha minden bizonnyal, majdnem teljességgel beállított, kigyakorolt kompozíciót láthatunk, helyenként úgy tetszik, a pillanat ihlete hozza a melódiát, máskor pedig az adott mozdulatsort, s vagy a zenészek, vagy KGP folytatják, a másikra felelve, a rögtönzést. Tökéletes összhang, letisztult egyszerűség, tiszta muzsika (szerzője Kovács Ferenc) és tiszta tánc, hibátlan egységben. Ez a produkció olyan tiszta forrás, amelyből merítenie kellene a kortárs színházi alkotók mindegyikének.
Például Hudi Józsefnek. Az általa vezetett Mozgó Ház Társulat legutóbb az Artus Színházat és a Fonót melegebb évszakokban befogadó gyártelepen mutatta be Molnár Ferenc Liliom átdolgozását. Mostanság talán – szemben a bevált színházi megszokással – téli szünetet tartanak, mivel a jéghideg gyárban legfeljebb martinászok bírnák a munkát. H.U.D.I. (így szerepel a színlapon) a Liliom külvárosi kisembereit a lét és nemlét határára telepíti, az élet és halál mezsgyéjén szembesíti őket egykori esendő embervoltukkal. Az ötlet díjat érdemel, ám a plecsni értékéből jócskán levon, hogy az előadás végéig nem sikerül bizonyítani, miért éppen Molnár némileg giccsgyanús remekét kellett halálközeli élménnyé szabni. Talán mindössze egyetlen ponton, a színpadkép esetében jogos az ötlet. Az elhalt, kopár ligeti fák imbolygása hátborzongatóan jó játéktérül szolgál (Árvai György volt H.U.D.I. tanácsadója), nagy kár, hogy a rendezés nem használja ki kellőképpen a teret. Helyette túlagyalt fantazmagoriájának keresi víziószerű megjelenítési lehetőségeit, csak sajnos nem a színészi jelenléten keresztül. A széteső produkciónak azok a részei kitűnőek, amelyek úgy tetszik, a játszók ötleteiből fejlődtek jelenetekké.
Az előbbiektől gyökeresen mentes a Budapesti Kamaraszínház mára legendássá vált Dosztojevsz-kij-adaptációja, a Sopsits Árpád-féle Bűn és bűnhődés a rácsok mögött. Ne feledjük, hazánkban elég ritkán sikerül filmrendezőinknek épkézláb színházi előadást tető alá hozniuk, nemhogy átgondolt, kiérlelt produkciót. Az adaptátor, jelen esetben inkább társszerző, amennyiben szövegei az előadásban egyenértékűen hangzanak Dosztojevszkijével. Legnagyobb örömömre elkerülte a hatvanas évek haladó drámaírói hagyományának megidézését: a színház a színházban módszer alkalmazását. Bár az alapkonfliktus idézi a közel fél évszázados elgondolást, azonban Sopsits Árpádnál nem válik ketté a színpadi börtönvalóság, a rabok által megelevenített Dosztojevszkij-drámáétól. Vagyis a bűnözők nem eljátsszák, megélik a regény szereplőinek sorsát. Az elképzelés megvalósításának zálogai a színészek. Ebben az előadásban végképp nem lóg ki ama bizonyos állatorvosinak a patája, azaz a rendezői elképzelés, másként a prekoncepció. Nem, itt akár a rabok a Bűn és bűnhődés figuráinak drámáját, úgy a színészek a rabokét élik meg. Mi, nézők pedig képtelenek vagyunk egykönnyen ítélkezni bármelyikük felett, miként Raszkolnyikov bűne is vitát kavar mind a mai napig.