A fontos dolgok a lélekben

Bárány Tamás az enciklopédikus valóságföltárás egyik utolsó mohikánja. Már-már klasszikus realizmusa klasszikus alkotói magatartással párosul. A hivatásos író attitűdjével, akinél az írás nem csak elhivatottság, de életforma is. Idén ünnepeltük nyolcvanadik születésnapját, változatos életútja során szerzett bölcsész- és jogászdiplomát, élt a fővárosban és Kolozsvárott, volt újságíró, könyvtáros, könyvszerkesztő. 1956 óta szabadfoglalkozású író, aki az Álomváros című, 1937-es első és utolsó verseskönyvének megjelenése óta prózát, összesen harminchárom realista művet, sci-fi, felnőtt- és ifjúsági történelmi regényt, novellát, irodalmi paródiát, drámát és hangjátékot írt. A szerzőt azért kerestük föl, mert a napokban látott napvilágot a Lázadók című, hatvanhatodik önálló kötete.

Honnan származik Bárány Tamás életművének imponáló sokoldalúsága?
– Kanyargós életutam szerencsés ajándéka, hogy szinte minden társadalmi réteghez volt közöm. Apám városi tisztviselő volt, lakásunkat egyetlen villamossín választotta el a Mária Valéria telep iszonyatától – öttől tizenegy éves koromig éltünk a világ végén. Osztálytársaim szüleinek nagy részét az első elvesztett világháború, majd a trianoni országcsonkítás kényszerítette Felvidékről, Erdélyből, Délvidékről a főváros perifériájára, proli és félmunkanélküli nyomorba. Isten viszonylag jó memóriával áldott meg, jól emlékszem a találkozásaimra, a mikro- és makrokörnyezetekre, ahová sorsom sodort.
– Az ön vaskos valóságismerete szerencsésen párosul a kicsit franciás vagy inkább angolos eleganciával, amely egy pillanatra sem fogja vissza az intenzitást. Milyen olvasmányok alakították a különös írói látás horizontjait?
– Igen jól ismerem és szeretem mind az angol, mind a francia literatúrát, de a legtöbbet a magyar irodalomnak köszönhetek. Kosztolányi, Krúdy, Móricz, Márai, e nagy négyes kezét fogtam addig, amíg úgy éreztem, hogy tanonca vagyok az írás mesterségének. Nem véletlen a sorrend, a nyelvi eleganciát, de még inkább a lélektani érzékenységet elsősorban Kosztolányitól tanultam. Ugyanis az irodalom a lélek műfaja, minden, ami fontos, ott játszódik, és minden oda tér vissza.
– Tudatos szándék végeredménye, hogy az ön munkáiban sincsenek felesleges mondatok, mi több, egyetlen szó elhagyásával is megcsonkítanánk a művet?
– Alapszabálynak tartom, hogy nem szabad untatni az olvasót, csak a lényeget kell neki elmondani. Nekünk nem illik fecsegni, tilos elvonni a figyelmet a saját mondanivalónkról. Többekkel együtt én is vallom, hogy az író udvariassága a világosság. Abban a harminc-egynéhány regényben, amit megírtam, törekedtem arra, hogy legyen műveimnek számos olyan rétege, amelyet a legegyszerűbb olvasó is megért, ám meg kell alkotni azt a magasabb szférát is, ahová kevesebben képesek követni bennünket, különben súlytalanná válik az irodalom.
– E pontosság és feszesség, világosság és igényesség jegyében született meg az a három regény, amelyet Lázadók címmel rendezett sajtó alá az Összmagyar Testület kiadója. Három regény, amely három egymástól térben és időben is távol álló világ rebelliseiről szól. De vajon tényleg lázadóak-e a három regény főszereplői?
– Az első regény, a Brutus főhőse a történelem és Shakespeare révén egyaránt közismert, de mégis, az én zsarnokölő Brutusom kicsit más, mint a közismert változat. Nem született lázadó, a sógora, Cassius (a regényemben közepes karrierista) becsvágya sodorja bele a merényletbe. Olyannyira nem igazi felforgató, hogy megpróbál békét szerezni Julius Caesar és a merénylők között. Ám amikor ráébred, hogy atyja véreskezű, hatalommániás zsarnok, mégis megöli hazájáért, Rómáért és a demokráciáért. A második történet, A világbíró király főhőse, Ahmed, szintén majdnem kiváló ember, jó szolga, akiben a jó király, a perzsa sah fölfedezi a tisztességet és a hűséget, testőrparancsnokává teszi, és barátjává fogadja. Ez az állhatatos ember meggyilkolja szeretett királyát, ugyanis a sah, a világ legjobb uralkodója, miután csalódik népében, büntetésből a világ legvéresebb kezű zsarnokává akar lenni. A valóban erkölcsös és valóban hűséges szolga ilyenkor nem tehet mást, mint hogy megakadályozza, hogy bálványa és példaképe lerombolja saját nagyszerű életművét. A harmadik passzus, a Velünk kezdődik minden a hetvenes években játszódik, a szocialista úrifiúcska történetét örökíti meg, aki játssza az abszolút nonkonformistát, az ellenzékit. Kockázatos útjaira magával ragadja a nála látszólag kevésbé vakmerőn, de őszintén lázadókat, akiket aztán vele ellentétben nem tudnak kimenteni a bajból a funkcionárius szülők. Egyik hősöm sem igazi lázadó hát.
– Mi a titka annak, hogy Bárány Tamás művei egyrészt megajándékoznak bennünket az úgynevezett déjá vu élménnyel, másrészt eredetiek?
– Szándékaim szerint figuráim kis részben szimbolikusak, nagyobbrészt valóságos alakok, akik bármikor élhetnének. Én számos kortársammal ellentétben vallom, hogy őseink semmivel sem voltak jobbak nálunk, korunk gyermekeinél. Az ember érzésem szerint alapjaiban mindig ugyanaz, jellemünk, természetünk nemigen változik. Azt mindenki tudja, hogy az ember nem javul, én azt is sejtem, hogy nem is romlik. Mindig ilyen volt, félig kitűnő, félig heroikus, félig aljas, félig gonosztevő. Végtelenül boldog vagyok, amikor az Isten néha megajándékoz ennél nemesebb, ennél jobb, kivételes jellemekkel. Hogy a kérdés második felére is válaszoljak, a felismerés és az újdonság egyformán fontos. Úgy gondolom, hőseim ismerőseink is, de idegenek is, hiszen nem nagyon találkoztam hasonlókkal a világirodalomban. Majdnem olyan fontosnak találom az állandó olvasást, mint azt, hogy ne teljen el egyetlen nap sem tollvonás nélkül. Nincs iszonyatosabb élmény annál, mint amikor az író nem ismervén elődjeinek életművét anélkül másol le egy másik könyvet, hogy olvasta volna.
– Kicsit tiszteletlenül szólva, Bárány Tamásnak ma már ahhoz is joga lenne, hogy üldögéljen kicsit a babérjain? Készül valamire?
– Engem mindig is első renden az élet érdekelt, ezen ha szeretnék, se tudnék változtatni, ráadásul nem is akarok soha másként munkálkodni. Jó ideig, még pár éve is írtam kis- és nagyesszéket korunk aktuális gondjairól, ezekről ma már azt hiszem, joggal mondhatok le. Gondolja csak végig, a hetvenkilenc esztendőt megélt Jókai Mórt, akinél kevesen hagytak jelentősebb és terjedelmesebb életművet maguk mögött, idestova két évvel túléltem. Hatvanöt éve aktívan írok, s azt hiszem, ez szinte példátlan a magyar irodalomban. Így nem is olyan elképesztő, hogy hatvanhat könyvet megírtam, hiszen mindegyikre volt átlagban egy évem. Őszintén megmondom, nem tudom, hogy ez sok vagy kevés, de ennek megítélése már nem az én tisztem, mint ahogy ebben az ünnepi pillanatban, amikor a kezemben tarthatom a hatvanhatodikat is, nem vagyok képes a terveimről beszélni.