Aranycsillámoktól fénylő sétálóutcák, gyertyaláncokkal teleaggatott, sudár karácsonyfák az ódon piazzákon: advent heteiben ünnepi fényekbe öltözött az Örök Város. Vatikánvárosban, a Szent Péter-bazilika árkádsora koszorúzta téren már felállították a hatalmas fenyőfát, Horvátország ajándékát.
Vasárnap este hét óra felé még hétköznapi nyüzsgésben éli világát az olasz főváros népe, a boltok városszerte nyitva tartanak, akik adnak az ésszerű időbeosztásra, már most megkezdték a karácsonyi bevásárlást, megelőzvén a végső nagy rohamot. Sokan a templomi misét követően fordulnak be az üzletekbe, Boldogasszony napja is van, református létemre én is betérek a Santa Maria Maggiore lenyűgözően monumentális székesegyházába. Az arányainál, méreteinél fogva is impozáns bazilika állítólag azért épült III. Sixtus idején (432–440) az Esquilinus-dombra, mert a római asszonyok hosszú ideig a pogány anyaistennő, Juno épp itt álló templomába jártak, és itt óhajtották „átszoktatni” őket a keresztény vallásra. A bazilika belsejében őrzik a III. Sixtus idejéből való, párkánygerenda fölötti mozaikképeket ótestamentumi jelenetekkel. Karácsonytájt egy ősi jászol kápolnája is varázslatossá teszi a látványt. A VII. századi írásos emlékek már említik a betlehemi barlanghoz hasonlatosan alakított kis kápolnát, amelyben – noha egy ízben beomlott – Szent József, a három királyok, az ökör és a szamár szobra épen maradt, és máig látható. Megállok a főoltár előtt és – annyi európai dóm, katedrális, középkori barokk templom látványa után is – rabul ejt a szelíden mozduló Madonnát ölében a gyermek Jézussal ábrázoló kép, amely a VIII. században születhetett, s a legenda szerint „nem emberi kéz festette”. A túlvilági fények, földöntúli, harmonikus színek láttán a látogató hajlamos hinni a mitikus történetnek. A főhajóhoz egy másik legenda is társul: a székesegyház megálmodójának látomásában Szűz Mária augusztusi havazással jelölte volna meg a helyet, ahová a neki szentelt templomot építeniük kell. Ennek emlékére különös hagyomány gyökeresedett meg: augusztus 5-én évről évre hófehér rózsaszirmokat hullatnak a kápolna kupolájából a hajdani hóesés megidézésére.
Ezzel az áhítattal rovom a karácsonyi utcákat – mi tagadás, a globális giccsek közepette –, hogy lassanként átlépjek a 2002-es valóságba.
Az olaszországi magyar kulturális évad hét hónapos rendezvényének záróheteit szervezi a Rubovszky Rita vezette Hungarofest Kht. Eseményei párhuzamos szálakon futnak: az irodalmi rendezvények sora a Casse Antico Grecóban – amelyről következő tudósításunkban szólunk – és a vizuális művészetek, képzőművészeti és fotográfiai kiállítások egymást követő felavatása.
Tegnap délelőtt például végigvezettek a Római Magyar Akadémia Oláh Gusztáv, a színpad mágusa című kiállításán. Az 55 évesen, 1956-ban elhunyt rendező, díszlet- és jelmeztervező, aki történelmet írt a Magyar Királyi Operaházban, Olaszországban is nagy sikereket ért el vendégművészként.
A Római Magyar Akadémia, az Országos Széchényi Könyvtár, a budapesti Operaház és a Hungarofest rendezésében többnyire a Széchényi Könyvtár Színtárából kölcsönzött díszletképek láthatók, amelyeket a magyar közönség tavaly az Ernst Múzeumban is megszemlélhetett.
Oláh olaszországi munkáival indul a tárlat, köztük a budapesti Operaház 1940-es, scalabéli vendégjátékának fotóemlékeivel, terveivel (A láng), amelyet hatalmas siker követett. Sorjáznak a műalkotásszámba menő díszletképek a falon, a történelmi operák (Tosca, Otelló, Rómeó és Júlia) lenyűgöző és monumentális kulisszáitól a fantáziadús mesejátékok népzenei motívumokkal telített, varázslatos képi világáig (Háry János, János vitéz), az orosz daljátékok ikonok ihlette, aranyozottan veretes várfalaitól (Borisz Godunov, Igor herceg) az úgynevezett „kék korszak” tündökletes atmoszférájáig (például a kékben „úszó” Lohengrin), a Bolygó hollandi kísérteties hangulatától a Mozart-operák nagyvonalú piktúrájáig (A varázsfuvola, Cosi fan tutte).
Aki csak rápillant, másképp gondol eztán a magyar opera világszínvonalára.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
