Íme, a táncoló ember

Még mindig kevesen tudják, mit tett egy Martin György nevű megszállott ember a Kárpát-medence néptáncaiért. Még nem léphetett ki a szakma bálványozó emlékezetéből Tinka, amint barátai nevezték, hogy szélesebb körben világossá váljék: az volt ő a magyar tánckincs leletmentésében, ami Bartók a népzenéében. Ugyanazzal a megbabonázottsággal, zarándoki alázattal és szívóssággal, ugyanazzal a művésztudósi intelligenciával gyűjtötte egy hanyatlásában, dekadenciájában is torokszorító világ táncemlékeit és táncosszemélyiségeit. A félig-meddig izgatóan profán, félig-meddig megszentelt mozgásrendszert és paraszti illemtant, amely ma már csak parányi szigeteken él a magyar nyelvterületen, s ott is többnyire pislákolva, megromolva, rejtegetve. Még mindig kevesen tudják, hogy ami a néptánc-színpadokon zajlik, és a modern tánckutatás tudományos módszertanában és filozófiájában hatékony, mindazt egy Martin György nevű megszállott alapozta meg.
Mert a néptáncszínpadokon ma is, és mindig is az a néhány zseniális parasztember sejlik fel, akit egykor Martin rávett arra, hogy a mező közepén, kezdetleges tákolmányon, a városháza előtt vagy a csűrben táncolja el figuráról figurára csárdásait, legényeseit, dramatikus szokásait. Hogy a filmfelvevő szenvtelen lencséje előtt tegyen vallomást táncban saját személyiségéről, sorsáról, emlékeiről. A hivatásos táncosok rongyosra nézték e hatvanas-hetvenes években készült filmeket. A bonchidai, a türei hangosfilmet, és a számtalan megsárgult, olykor komikusan lelassított, töredezett némafilmet, amelyeken rafinált eleganciával, utánozhatatlan férfigőggel, követhetetlen virtuozitással táncolnak a Mundrucok, a Fekete Jánosok, a Fogadós Pisták, a vistai, inaktelki, bogártelki párok.
E parasztművészek életre keltéséhez jó néhány koreográfiai reflextől meg kellett szabadulni. A Budapest Táncegyüttesben volt erő és bátorság ehhez. Legutóbbi előadása, a korábban már bemutatott Bonchida háromszor című munka, illetve „folytatása”, a Kalotaszeg méltó tisztelgés volt a martini szellemiség előtt. Persze aligha lett volna az, ha a koreográfus, Zsuráfszki Zoltán, ragaszkodik a kényelmes térforma-kövületekhez, vagy azt kéri táncosaitól, hogy hakniszínpadi arctalansággal és hejehujával robotolják végig az előadást. Nem, a bemutató szenzációja éppen az arcok felmutatása volt. A táncosok – ritka alkalom! – színészekké váltak, belebújtak egy-egy bonchidai, kalotaszegi parasztember bőrébe, hogy valóban élővé, belélegezhetővé tegyék Martin archív filmjeinek légkörét.
Néptáncművészetünk nyavalyája a felületesség. A kényelemszerető és öreges ragaszkodás közhelyekhez, tematikus klisékhez, alaphelyzetekhez. Ezt a nyavalyás felületességet tessékelték le a színpadról a táncosok és a koreográfus, az Ökrös Együttes és Gázsáék muzsikája, a sejtelmesen egyszerű díszletezés és a hű jelmez, amely mind a táncot és a táncosszemélyiséget helyezte központba. Bonchidai és kalotaszegi magyar, román és cigány páros táncok, ritka és sűrű legényesek, a színpad minden pórusából áradó nyers, mégis leheletfinom parasztszimfóniák sodrában valóban személyiséghez köthetővé váltak a figurák. Egyszersmind vegytisztán, „trágyaszagúan” (ez a néptáncban erősen pozitív jelző) mutatkozott meg két tájegység népi mozgáskultúrája. Kellő önmérséklettel, nem feltűnően szabályozott, eredeti mulatságbeli térformákkal, nem túlzóan földúsított és agyonvirtuózkodott paraszti tánckinccsel, az érzékeny stílusimitációkkal, a koreográfus tisztelgő diszkréciójával tapinthatóvá vált a tétel igazsága: a táncstílus maga az ember.
Az élővé tett archívumban a névtelennek titulált népművészet lényege mutatkozott meg: a személytelen népi örökség, a hagyomány személyre szabásának alkotói folyamata. Ahogy minden parasztember saját testi, szellemi és indulati adottságaihoz igazítja a közös tánckincset, titokzatos és utánozhatatlan egyedi nyelvvé alakítva azt. És ahogy a durva nyersanyag, most a nehézkes, munkába görcsösödött emberi test légies, ünnepi díszű, művészi dinamikájú lesz. Kalotaszegi vendégek ültek előttünk: az együttes meghívta az előadásra a Martin filmjein megörökített egykori táncosokat vagy azok gyermekeit. Izgatottan sugdolóztak, neveket mormoltak egymásnak, feszülten előrehajolva követtek minden mozdulatot. Magukat látták, magukra ismertek. Ez mindennél többet mond az előadás méltóságáról.