Édes néném, kedden, európai idő szerint tizenhét óra huszonöt perckor átadták a kettőezer-kettes esztendő irodalmi Nobel-díját. Jogos tehát ide másolnom: „Kertész Imre magyar író Nobel-díjas…” Engedelmeddel nem folytatom a T. G. M.-idézetet. Méltatlan lenne az alkalomhoz. Akiben emberi érzésekre képes szív ver s itt él Magyarországon, vagy bármerre a világban, de magyar, annak bizony elszorult a torka kedden délután, amikor Bartók pompás muzsikájának áradatában Kertész Imre a magyar írók közül elsőként átvehette a Nobel-díjat. Bartók Béla népzenénktől ihletett kompozíciójának varázsával ott lehettünk mind a tizenötmillióan Stockholmban. Éppen ezért – noha manapság a diktatúrát megidéző módon veszedelmes dolog a hazaáruló jelző jogos alakalmazása –, le kell írnom: a Magyar Televízió hazaáruló. Mi más magyarázata lehet annak, hogy a hat órai híradójában (tehát közvetlenül a díjátadás után) vezető hírként nem Kertész Imre Nobel-díját, hanem az ország zömének ismeretlen Saslics Elemér mit tudom én mijét röpítette az éterbe. Édes néném, ettől kezdve ezért a Magyar Televízió megjelölés helyett a komisszár-tv kifejezést fogom használni.
Múltkor bort vettem a szerkesztőségbe menet. Történt ez akkor, amikor megtudtam, hogy az idei irodalmi Nobelt magyar szerzőnek ítélték. Vittem a bikavért, hogy koccintsunk az örömre. Talán mert kis nép vagyunk, talán mert a világban szétszórva kényszerülünk élni, talán azért érezzük úgy, hogy a díj, amelyet valamelyik honfitársunk kap, az mindegyikünké. Emlékszel, nem történt ez másként a játékfilmes Oscar esetében sem. Szabó István, a kitüntetett alkotás, a Mephisto rendezője, az elismerésről azt mondta, azzal az egész magyar filmgyártást jutalmazták. Igen, képtelenség egy alkotást kiszakítani a közegből, amelyben született, képtelenség leválasztani a művészeti ág addigi eredményeiről. Különösen igaz mindez az irodalom, az író esetében, aki az anyatejjel magába szívott nyelven alkot. Azon a, bár kicsi és titkos, nyelven, amellyel minden honfitársával képes megértetni magát. Édes néném, ezen a ponton szakadjunk el az alkotások, jelen esetben a Sorstalanság történetétől. Miként a Mephisto, úgy ez a mű is megmutatja: a holokauszt nem egyetlen nép tragédiája. Tudod jól, a magyarság szintén a kiirtandó, s nem a kiszolgáló népek sorában szerepelt, a nácik tervében. „Én sohasem próbáltam holmi németek és zsidók közti feloldhatatlan konfliktusnak tekinteni a holokausztnak nevezett kérdéskört” – mondta stockholmi beszédében Kertész Imre. Erre tessék!
Az Egri bikavér elfogyott, ám másnap a torkomra forrt. A könnyű mámorral együtt odalett az örömöm. A Nobel-díj addigra már nem volt minden magyaré. Édes néném, te tudod a legjobban, drága szüleim úgy neveltek, hogy ember és ember között nincs különbség, soha nem is ítéltem, ítélhettem meg senkit sem előnyére, sem hátrányára, amiért annak született, aminek. Ezért aztán számomra nincs alsóbbrendű nép, ahogy nincsen kiválasztott sem. Ezt semelyik, magát demokratának valló ember nem tagadhatja. Kizárólag a diktatúrában lehetséges egyeseket fontosabbaknak, másokat kevésbé, sőt egyáltalán nem fontosnak, feleslegesnek bélyegezni. Márpedig Kertészt és a Sorstalanságot éppen azért tüntették ki Nobel-díjjal (mint az az indoklásból megtudható), mert a holokausztot olyan módon ábrázolta, ami példátlan a holokausztirodalomban. Képes volt úgy írni, hogy mindenki megérthesse, megélhesse az egyes emberek, népcsoportok, népek közti különbségtétel, az ebből fakadó emberirtás, a népirtás őrületét. Mindenki, nemére, korára, bőrszínére, származására, vallására valló tekintet nélkül.
Édes néném, leperegnek rólam a sunyi vádak, amelyek szerint nem ismertük, nem értékeltük kellőképpen Kertész Imre művészetét. Hogy az ördögbe tehettük volna, amikor az iskolában bizony nem tanultunk róla egy árva sort sem! Sietek megjegyezni, nem a pedagógusok felelőtlensége miatt. Úgy rémlik, akik most harsogva szórják ránk átkaikat, éppen azok dolgozták ki a tanterveket, amelyekből valamilyen okból minduntalan kimaradt Kertész Imre. Éppen azokról beszélek, akik annak idején, egymást büszkén elvtársazva, nem engedték megjelenni a Sorstalanságot. Nem vádolniuk kellene, hanem remegő inakkal kivonulniuk a Parlamentből, és bocsánatot kérniük Kertész Imre Nobel-díjas magyar írótól. Mert bizony így igaz: „Kertész Imre magyar író Nobel-díjas…”.
origo.hu
Aggódik a NATO Szijjártó Péter szuverenista beszéde miatt
