A tánc ünnepe

Ha az Antológia 2002 az éves számvetés reprezentatív alkalma, tallózás a legjobb színpadi néptánc-alkotásokból, hát korántsem dőlhetünk elégedetten hátra karosszékünkben, a pillanathoz Fausttal esdve szólva: oly szép vagy, ó, ne szállj tovább! Mulandó próbálkozások, izgalommentes revük és méltóságteljes táncünnepek váltogatták egymást szombat délelőtt az Erkel Színházban. Hullámzó színvonalon, unalomba pácolt alibikoreográfiákkal és néhány bensőséges darabbal, amelyek valódi színművészeti magaslatokra emelkedtek, vagy csupán mélységes, de nem szolgai hagyománytiszteletükkel és előadói becsületességükkel haladták meg az átlagot.
Az néptánc-antológiák hagyományos rákfenéje ugyanis ez: a fáradt (nem arany) középszer iránti csillapíthatatlan vonzalom, amitől az idei Antológia 2002 sem volt mentes. Sok-sok táncklisét és kevés – de annál nyomatékosabb – forradalmat láthattunk a színpadon. S az előadásmód két szélsőértéke most is ugyanaz volt, mert mindig mereven ugyanaz: az önmagukért táncolók rokonszenves derűjétől meg sem álltunk a nagy önbizalmú, bejáratottabb csoportok fásult rutinjáig. Úgy tetszik, előbbi inkább kisebb, peremvidékibb együtteseket jellemzett, amelyekből áradt a személyes elszántság és a közvetlenség eleganciája; amelyek nem a csinnadrattához, nem a hangos és vásári jelenléthez ragaszkodtak, hanem a táncok szellemiségéhez, logikájához, világképéhez. Ilyen volt a kecskemétiek Legényavatása (Szabó Zoltán–Illyés Zoltán), az izgalmas anyagot bemutató, bár kissé indiszponált pozsonyiak Tardoskeddi táncai (Lakatos Róbert–Nagy Myrtil–Konkoly László), és a nagyidai Ilosvai Selymes Péter Néptáncegyüttes Parnói táncai (Kupec Mihály és Kupec Andrea), főként a lendületesen, gazdag terekben és igazán nőiesen előadott szlovák lánykörtánc.
A rutin, az ötlettelenség, a kényelem meglehetősen nagy pusztítás végzett bizonyos együttesek soraiban. Fel nem foghatom, miért kellett visszarángatni bennünket a távoli múltba a Jászság Együttes nagyszámú statisztával megrendezett Madocsai táncaival, a Somogy Táncegyüttes Vasárnap című darabjával vagy a százhalombattai Forrás Néptáncegyüttes jenői táncaival. Színes, szélesvásznú koreográfiák, jelmezes mezei hadak mozgatása, lódobogás, csatazaj… Az egy négyzetméterre jutó, romának látszó néptáncosok számában az öt (5) csoport – Hajdú, Figurás, Nyírség, Szinvavölgyi és Válaszút Táncegyüttes mutatványának sikerült beállítania a rekordot: a Cigány Táncokat a csizmás láb nélküli terektől való rettegés töltötte ki.
Ám más, jóízű tanulságai is voltak az Antológia 2002-nek. Tolerancia, modernizációigény, intellektuális érettség, a múlt szeretetteljes ápolása. E szavakkal lehetne jellemezni az antológia kötelező gyakorlatai alól is kivilágló magyar néptánckultúrát. Tolerancia: kevés közép-európai színpadon fogadná akkora ováció a szomszédos vagy a velünk együtt élő „más” tánchagyományokat, mint szombaton az Erkel Színházban a szlovák táncokat; és csak a nagyon laikusok nincsenek azzal tisztában, hogy a magyar táncművészet mennyire rajong a hazai és környező cigányság népi mozgásművészetéért. Mert mindez érdek nélkül tetszik. Modern és filozofikus volt Bognár József Tóték tánca, illetve Csurák Ildikó Ők vagy mi című munkája, amelyekért különösen érdemes volt ellátogatni az Antológia 2002-re: Bognár Örkény-hommage-a a maga groteszk szatmári verbunkjával nem csupán az Örkény-mű pazar táncötletekkel, mély színészi játékkal előadott adaptációja volt, de megmutatta azt is, milyen lehetőségek szunnyadnak kihasználatlanul népi táncművészetünkben. Akárcsak a szelíd humorú, mégis nyers abszurditású marionettcsárdás, Csurák Ildikó munkája, illetve a tehetséges fiatal román koreográfus, Orza Calin Kalaposa a Nyírség Táncegyüttes előadásában.
Lassan, makacskodva, zsémbesen formálódik azért az Antológia. Jó hely, jó alkalom az önbírálatra. Egyre több fiatal koreográfus száll ringbe, s bokszol közhelyek ellen. Bár tudom, némely néptáncos körökben legkevesebb a hazát árulja, aki kritizálni bátorkodik a színpadi néptáncművészetet – egyre több együttesben ismerik föl: a modernizációt, az elmélyülést, az intellektuális munkát sikeresen sáncoló véd- és dacszövetségek nem föltétlenül szolgálják a magasabb érdekeket. Gazdagíthatnak, lelkesíthetnek professzionális rutinmunkák is. De most szombaton, mint minden évben, ott üldögélt a nézőtéren a néptáncok elitközönsége: a tágra nyílt szemű kisiskolások. Nekik már nem adhatunk akármit.