Az út olykor visszakanyarodik

Almási Tamás ózdi filmregényfolyamának több fejezetével nyert filmes és televíziós fesztiválokon. A Sejtjeink, miután tavaly megkapta a 33. Magyar Filmszemle dokumentumnagydíját, már túljutott az amerikai filmakadémia első szűrőjén, s most azért szoríthatunk, hogy bekerüljön a legjobb tizenkettő közé. De bármi történik, már most eljutott odáig az Oscarért folyó versenyben, ameddig magyar dokumentaristának valaha is sikerült. Dicsőségét megduplázza, hogy a dokumentumfilmesek hatalmas mezőnyében nincs külön amerikai és külföldi versenykategória. A mű a moziban is megállta a helyét: két és fél hét alatt csaknem ötezren látták, s bár a valóságshow-kal egy időben mutatták be a közszolgálati televízióban, nyolcszázezren voltak rá kíváncsiak. Almási tud valamit, amit mások nem.
A jeles alkotó idei szemlefilmje, Az út vége vastapsot váltott ki a sajtóvetítés népes közönségéből. Amikor annak titkát firtattam, hogyan lehetséges, hogy az Almási-művek soha nem hosszadalmasak és nem is rutinszerűek, a rendező-operatőr a szívósság és a megszállott szorgalom mellett azt tartotta a legfontosabbnak, hogy már most a következő munkájában él. Készülő, vágás alatt álló új filmjének munkacíme Hazából hazába, s a mű azokról a magyarokról szól, akik soha nem éltek a Trianonban körülnyirbált Magyarország területén, de a rendszerváltozás után mégis hazatértek. Az alkotók három régiót vizsgáltak meg, Erdélyt, a Bácskát és Kárpátalját. A romániai, nagy-jugoszláviai, szovjetunióbeli szocializmus, majd későbbi vadkapitalizmus képeit is egyszerre mutatják meg az ottani magyarság látószögéből. A rendező bízik abban, hogy egyedi, hiteles kor- és kórképet tud adni az előző harminc-harmincöt esztendőről.
Almási jelenlegi szemlefilmje, Az út vége négy élő ember sorsának drámáján keresztül mutatja meg azt a politikusok-szociológusok vizsgálta munkahelyi tragédiákat, amelyek a gazdasági gyarapodás szükségszerű velejárói. A filmbeli két házaspár közül az aktívabb elindul valahonnan valahová, majd visszatér majdnem ugyanoda, ahonnan indult, de csak e vargabetűvel tudja valamivel jobbá tenni életkörülményeit. A másik pár ott maradt, ahol eddig is élt, néhány konfliktussal kevesebb jutott ugyan neki, mégis egy helyben toporog.
Az első család „emigrált” az úgynevezett elmaradott keleti régióhoz tartozó Szolnok–Kunszentmiklós vonzáskörzetében lévő kis faluból Székesfehérvárra, hogy a hirtelen megszűnése után kiváltképpen elhíresült Videoton-IBM-ben dolgozhasson. Miközben a gyárat nyugati tulajdonosa lassan felszámolja, a pár „hazahátrál”, de szebb környezetbe, nagyobb lakásba, ahol már van gáz meg villany. Megismerték a városi életmódot, az ipari munkakultúrát. S a gyerekeik már nem ugyanabból a helyzetből indulnak, mint ők.
– Nem kifejezetten erre a végkifejletre számítottam, amikor elkezdtem a forgatást – tűnődik a rendező-operatőr. A dokumentumfilmezés nehézsége az, s ehhez kell a szívósság, hogy az ember provizorikus elképzelések nélkül nem dolgozhat, különben széthull a film, de nem tudhatja igazán, hová torkoll majd éveken át figyelemmel kísért hősei története, amit a kamera és az élet egyszerre ír. Az eredeti kérdés az lett volna, hogyan illeszkednek be keleti, falusi hősei a nyugat-magyarországi középvárosi életformába, ehelyett Az út vége visszakanyarodott a faluba. Almási Tamás maga sem hitte volna, de akarva-akaratlanul azt is megmutatta, mi várhat ránk az Európai Unióban, ahol a képzetlen munkaerőre bizonytalanság vár. Hőseinek életútja a megmaradás esélyét villantja fel.
Almási Tamás végül rátért arra, ami jelenleg a filmszakmát a legjobban izgatja: a miniszterelnök a szemle nyitányakor bejelentette, hogy kormánya kihúzza a szakmát a kátyúból. A rendező-operatőr óvatosságra inti az optimistákat, mondván: várjuk meg, mi történik valójában, mert ígérni bármit lehet. Egy biztos: sem a törvény, sem az anyagi támogatás nem gyógyszere az alkotói válságnak. Elképzelhető, hogy jó néhány pályatárs akkor kerülhet igazán bajba, ha feketén-fehéren kiderül, hogy a pénz fontos ugyan, de önmagában semmit nem old meg. Ha – adja isten – teljesülnének az ígéretek, többé nem lehetne a sikertelenséget csak az anyagiak hiányával magyarázni. Még mindig megmaradhat persze „az igazi művész csak magának alkot” önámítása, amit viszont a művész a legkeserűbb kudarcok pillanataiban sem hihet el igazán. Előbb-utóbb mindenkinek meg kell tanulnia átélhető műveket készíteni. Annak a dokumentumfilm-típusnak, amelyben szürke háttér előtt a szereplők hosszan és unalmasan ágálnak, lassan lejár az ideje.