Bolond gránátalmafa

Égig érő zord bércek, nyájas völgymélyi kertek, archaikus óváros, mintha időn kívüli tartományokba kerültünk volna. Egy mesevilágba, amelyhez hasonlót legfeljebb Tengiz Abuladze vagy Szergej Paradzsanov filmjeiben láthattuk eddig. Magyar rendező munkájában szokatlanul hatnak Grúzia misztikus tájai. Mészáros Péter – aki 2002-ben, harminchárom esztendősen vette át a cannes-i fesztivál kisfilmnagydíját – az ottaniak által Georgiának, Kartvéliának is nevezett grúz földön szerzett filmrendezői diplomát, és nem kisebb mestereknél tanult, mint Tengiz Abuladze, annak halála után Geda Kandelaki. A különleges látásmóddal rendelkező rendező magához lényegítette a hazánktól földrajzilag távol eső világ hagyományait, amelyek valójában sokkal közelebb állnak hozzánk, magyarokhoz, mint a XX–XXI. századhoz kapcsolt, vértelen, mindenütt szinte azonos, globális civilizációs jelenségek. Azt gyanítjuk, Mészáros Péter filmjének letisztult, ősi metaforáihoz a világon mindenütt közel kerülhetnek azok, akik keresik az aranykort, amikor az ember még közvetlen kapcsolatban állt az égiekkel.
A bolond gránátalmafa című, különleges, vizuális felnőttmese két főszereplője, Niko és Vano két, örökéletű figura. Mintha mindannyiunk jobbik énjét testesítenék meg. Képesek arra, hogy visszatérjenek a régmúltba, látják a jövőt. Számukra evidenciaélmény Isten léte, az emberi lélek halhatatlansága. Vano és Niko tudják, hogy az ember nemcsak a szellem szféráiban, hanem a térben és az időben is mindig élt és mindig is élni fog. Ők maguk is halhatatlanok, pedig néha szeretnének megszabadulni a kényszerű örökléttől.
Végigjárják az univerzumot jelképező különleges tájakat, a várost, amelynek központjában, egy udvarházban ülnek, borozgatnak, adomáznak, filozofálnak remek, rettenetes vidéki alakok a múltból – megannyi életre kelt festményfigura. Néha úgy tűnik, mintha meghalnának, aztán újjáélednek. Mindig ugyanazt mondják. A néző néha azt hiszi, bosszantják őt vidékiségükkel, azzal, hogy belenyugszanak a megváltoztathatatlanságba. Máskor viszont ráébred: talán nekik van igazuk, hiszen nem érdeklik őket a nagyvilág hívságai, csak kellemesen akarnak élni. Úgy is hihetnénk, hogy ők csak Vano és Niko látomásaiban léteznek.
Aztán egyszer csak feltűnik egy Magyarországról érkezett fotóművész, és hirtelen az a gyanúnk támad, hogy eddig is azt láttuk, amit ő, a művész akart velünk láttatni. Ami igaz is, meg nem is. A hegyek, a kertek, a virágok, az utcák, az épületek, meglehet, mind-mind a fotográfus megelevenedett képeiről köszönnek ránk, ám Niko és Vano, a két örökéletű mesealak, valamint kedvenc „bolond” gránátalmafájuk kivételével. Ők a művész látomásaitól függetlenül is léteznek.
Mészáros Péter vizuális kompozíciója olyan, mint egy népi motívumokból építkező szürrealista vers. Öntörvényű képi és gondolati világot teremtett, s annél többet még egy remekműtől sem várhatnák. A bolond gránátalmafa „remekműgyanús” alkotás. Többféleképpen is értelmezhető, de az az érzésünk, mintha állandóan megszökne a végérvényes magyarázatok elől. A bolond gránátalmafa költői mese arról, hogy az ember szeretné fölfedezni, megmagyarázni a világot. Aztán, amikor már-már úgy véli, sikerült megtalálnia a dolgok értelmét, hirtelen ráébred, hogy a világ úgy szép és teljes, ahogy Isten megteremtette. Ami benne hitvány, azt az emberek „tették hozzá”.