Felébredni egy rémálomban

Molnár Miklós a jelenlegi ötvenes korosztály eredeti és különös íróegyénisége, életműnyitánya a nyolcvanas évek közepén egy meditatív avantgárd prózakötet volt, amely a Processusok címet viseli. A korabeli divatos, „csak szöveg” típusú irodalomtól markánsan különbözött többek között abban, hogy a létezés értelmét kutatta. Magyarán Molnár Miklós nem a formabontók, hanem a formaépítők közé tartozik, mind a későbbi Körutazás Batáviában című regényében, mind metafizikus esszéiben, költeményeiben és szufi példázataiban.
Új verseskönyve, Az Ébredés egy rémálomban már-már lecsupaszítottan egyszerű formában, szinte formál-logikusan is követhető versmondatokban beszél a világ abszurditásáról. Egyrészt a születés és a halál két pólusa közé szorított földi ember általános és örök tragikumáról, másrészt az ember életének képtelenségéről, itt és most, az új évezredben. A címadó versben cizelláltan ötvöződik a valóság és a képzelet tragikumélménye. Ránk zuhan az álom iszonyata, majd az ébredésé is, amely folytatja az álomnál semmivel sem kevésbé horrorisztikus rémségeket. Vajon véget érhet-e egyáltalán bármelyik évad is a pokolban – tesszük föl a kérdést a költővel, hiszen „fölriadsz a lidércnyomásból és álmodsz magadnak másikat egyre újabbat egyre öldöklőbbet”. És eldönthetjük, mi a szörnyűbb. A halálfélelem, vagy például annak örökös hallgatása, ahogy egy nő a szomszédból a „gyerekét fenyíti”.
Egy másik költemény azt az állapotot örökíti meg, amin mindannyian átestünk már és nem is egyszer: az éjszaka közepén fölébredünk álmunkból, és nem tudunk elaludni reggelig. Ám a vers szerint „ha negyvenéves elmúltál”, az álmatlanság kínjai megduplázódnak, a sötétségben cserbenhagynak a nappal jótékony, gondűző illúziói, és ráébredünk, hogy a középkorú ember életében elfogytak már az élet szegényes meglepetésének lehetőségei. „Nincs oly forduló, amikor a lét új útra térhet.” Nincs hát új a Nap alatt…
Ennél csak az lehet lidércesebb élmény, ha kiderül, hogy mégis van új a Nap alatt. Arról, hogy mi lehet szorongatóbb egy negyvenen felüli értelmiségi számára a nem történés csöndjénél, árulkodnak a Dalma-versek. Molnár Miklós e költeményekben írja meg az ő Héja-nászának történetét. Költeményeiben egy lányról szól, egy bizonyos Dalmáról, aki olyan közönséges, hogy hozzá szó nem férhet. A lány önzéséhez semmi sem fogható, talán még gonosz is, ha van értelme a szónak a költeményekben foglaltak iszonyatához képest. A költő nemcsak gyermekgyilkosságra, hanem kannibalizmusra is képesnek tartja a nőt, aki ennek ellenére – csodálatos. Aki egyszer megismerte, nem tud nélküle élni többé.