Tavaly fejeztem be A boldogság templomai című regényem forgatókönyv-változatát, amelynek támogatására egy sor magánszemély és üzletember vállalkozott, így már tavasszal el tudom kezdeni a munkát – kezdi beszélgetésünket Hernádi Gyula.
– A címből arra következtethetünk, hogy filmje a szerelemről szól.
– A film főhőse egy idősebb író, akit történetesen ugyanúgy hívnak mint engem. Nos, ez a Hernádi Gyula meghívást kap egy vidéki nagyváros színházától saját színdarabjának megrendezésére. Már csak nosztalgiából is szívesen elvállalja, hiszen legifjabb éveit vidéken töltötte. A város patriarchális légkörében lubickolva, közben a helyi társulattal ismerkedve feltűnik neki a színpadon egy huszonöt éves, különlegesen szép lány, aki ugyan jogi egyetemet végzett, de olyan őrült módon szereti a színházat, hogy beállt segédszínésznek. Az író első látásra beleszeret, és neki adja a főszerepet. A lányt magával ragadja a mesterből áradó fluidum, éteri és földi szerelmük a közös alkotómunkában és az intim pillanatok ünnepeiben már-már templomian földöntúli boldogsággá teljesedik.
– Ismerve az ön életművét, nyilván nem happy enddel végződik a történet.
– A lány próba közben összeesik, és szívrohamban meghal. Az író képtelen feldolgozni a fájdalmát, nem tud belenyugodni a veszteségbe, őrjöng. Misztikus, transzcendens könyveiben búvárkodva talál egy megoldási lehetőséget. Minden intelligenciáját és mágikus erejét latba vetve három napra visszahozhatja kedvesét a halál birodalmából. Egy hétre kibéreli megszokott alkotószobáját a visegrádi Nimród Szállodában, körülbástyázza magát gyertyákkal és varázskörökkel. Egyszer csak belép a szobába a lány, aki nem is sejti, hogy már meghalt, de a névrokonom tudja, hogy csak három közös templomi napra korlátozódik e világi boldogságuk. A lány állandóan fáradt és aludni szeretne, a férfi minden percet kihasználna; az őrületig túlfokozott, intenzív életet élnek. A harmadik nap koronájaként meghívást kapnak az író festő barátjához a Dunakanyarba, egy maratoni kerti művészbulira, ahol remekül érzik magukat, de éjféltájban valami belső kényszertől indíttatva elindulnak a szálloda kocsijával Visegrádra. Az író már-már reménykedni kezd, hogy sikerült kijátszaniuk az idő hatalmát, amikor frontálisan ütköznek egy buldózerrel…
– Ezek szerint a saját alteregóját is a halálba küldi?
– A befejezést még jobban megcsavarom. A szállodába érkezik egy rendőrtiszt, és elkezd érdeklődni Hernádi Gyula felől, mit keres itt állandóan, ugyanis még a Kádár-diktatúrában vagyunk. A hoteligazgató elmondta, hogy igen gyanúsan viselkedik, három napja ki sem mozdult a szobájából. Rátörik az ajtót, s ő ott hever eszméletlenül, súlyos infarktusban. Tehát az egész három mennyeien boldog nap az író képzeletében játszódott le. Végig költői lebegésben szeretném tartani a film légkörét, amely azt a hitemet fogalmazza meg, hogy a szerelem képes legyőzni a halált is.
– A történetben kiváló lehetőségek vannak. Miben állnak a megfilmesítés nehézségei?
– Nem ártana még egy kis támogatást szerezni, de mivel nem lesz drága film, kisebb megszorításokkal a jelenleg rendelkezésemre álló költségekből is be tudom fejezni a forgatást. A rendezőn, az operatőrön és a színészeken múlik a siker vagy a bukás. Az író alakmását három ismert színész közül választom ki. A női főszereplő keresésének kedvéért több szépségkirálynő-választás zsűrielnökségét elvállaltam. Az egyiknek a helyszíne egy Budapesttől meglehetősen távoli falu volt, ahová a verseny napján vittek el kocsival, s úgy elfáradtam, hogy végigaludtam az egész ceremóniát, így mindenkinek adtam tíz pontot, de lebuktam. A banketten odajött hozzám egy nagyon szép lány, beszélgettünk, s azt találtam tőle kérdezni: hát maga hogyhogy nem vett részt a viadalon? Mire elkerekedett szemmel így felelt: De hát Gyula bácsi, én vagyok a győztes! Mindent összevetve, a női szereplőről, aki valószínűleg amatőr lesz, szintén megvannak a konkrét elképzeléseim. A filmes adaptáció nehézsége abban áll, hogy A boldogság templomainak van egy erőteljesen filozofikus mélyrétege, huszadik századi, vallásos egzisztencialista Orpheusz és Euridiké történetté kerekedett. Azt üzeni a nézőnek, hogy az ember nem tudja kikerülni a halált, de nem nyugszik bele. Szomorú aktualitást ad e gondolatnak, hogy a bátyámat pénteken temetjük. Hernádi György ludovikás katonatiszt, 1944-ben Soroksáron főhadnagyként ütegparancsnok volt, tizenöt orosz tankot lőtt ki, a lapok hősként ünnepelték. A megszállás kezdetén letartóztatták. Amíg én a Krímben voltam három év kemény orosz hadifogságban, ő börtönben ült, pedig csak a hazáját védte a kommunizmustól. A rendszerváltozás után rehabilitálták, még megérte szegény, hogy kinevezték ezredessé. Mondtam neki gyakran, hogy ha annak idején kiszökik, már NATO-tábornok lehetne. Sokat ugrattuk egymást, de most ugyanazt érzem, mint amikor anyám és apám elköltözött. Szeretteink halála érteti meg velünk az elmúlás kegyetlenségét. Az irántuk érzett gyász mindig jelen idejű marad.
origo.hu
Csurka Istvánnak mindenben túl korán volt igaza - az író-politikusra emlékeztek a Terror Háza Múzeumban
