Hihetetlen, de tény, halott Joe Strummer, a Clash énekese. Számára új élet kezdődött a Múlt bolygón. S addig mindenképpen élni fog, amíg emlékszünk rá. Úgyhogy jó sokáig, mert én biztos megmutatom a Clasht lányomnak, és neki bizonyára tetszeni fog. Bennünk, ittmaradottakban pedig felrémlik a kérdés: „Van-e élet a Földön, a rock and rollon túl?” A honi pop-rock ipart elhallgatva – mélységes tiszteletem a kis számú kivételnek –, bizony kizárólag azon túl van joga a létezésre. Magyarán, csak azoknak a bandáknak, amelyek nem lopkovics angolszász, uniókonform fekáliát öntenek fülünkbe. Mondjuk minimum olyan szinten, mint régebben Boban Markovic. Akkor, amikor lakodalmas trombitásból amolyan világzene trombitás királlyá nőtte ki magát. Boban király volt. Ma a Besh o droM-é a trón.
A mi kalapos királyaink egyészt egyszerűen csúcsmuzsikát játszanak. Tölts egy jó pohár vörösbort, helyezkedj el kedvenc gubbasztó sarkodban, csavard föl csutkára a hangerőt, azután tedd be a legújabb, „nekemtenemmutogatol!” című lemezüket, és máris a zenei mennyországba kerültél. Feltéve, ha nem kapod ki az első szám után a CD-t. Rosszabb májúak ugyanis azonnal rávágják: ez tiszta Boban! A hangulata valóban, azonban a nóta melódiái Görögországból, Egyiptomból, Libanonból származnak. Ez az igazi világzene. Bátran merítenek motívumokat mindenhonnan (még saját főből is), miközben úgy szólaltatják meg a szerzeményeket, ahogy senki más. Hallgatod, jár a lábad, azt mondod: ez kiköpött Balkán. Később utánaszámolsz, és rádöbbensz, szó sincs páratlan ritmusról, mert nyolc nyolcadban lüktet a muzsika. Másutt rappelni kezdenek egy gyimesi motívumból komponált számban, vagy megemlékeznek a dzsessz-gitározás ősatyjáról, Django Reinhardról, a Csángó Menyhárt című kompozíció egymásra játszott ördögi gitárszólóival. Csupán elképesztő felkészültségű muzsikusok képesek ennyire magas szintű zenét produkálni. Zenét, amelynek megvannak a gyökerei Vujicsicstól, a Makám és Kolindán át a Vasmalomig, ám, ahogy az elődök, úgy a Besh o droM is egyéni módon szól. Mert mi értelme van olyat csinálni, amilyet már csináltak, netán annál rosszabbat? Az efféle csiribiri „zenészek”, „zenekarok” hasznosabban is múlathatnák idejüket. Aki, akik mást, esetleg jobbat tudnak csinálni elődeiknél, azok induljanak, mert bizony sikerrel hódítanak majd világot. A Besh o droM-ban a magyar kultúra legizzób tüze lobog, melegedjenek hát mellette mindenféle nemzetiségű emberek. (Besh o droM: nekemnemmutogatol!)
Ha a Hobo Blues Band huszonöt éves, akkor bizony mi is belenőttünk a felnőttkorba. Mi, akik annak idején együtt báránykodtunk. Mármint feketebáránykodtunk a villanypásztor (az új lemezen villanyrendőr) felügyelete mellett. Hangsúly az együttön. Mi még tudtunk együtt lenni. Most legfeljebb nagygyűlésen, netán kocsmában. Most ismét valami ellen. Ismét ugyanaz ellen. Éppen ezért hátborzongató, de így van: Földes Hobo László szövegei ma éppoly aktuálisak, akár huszonöt, húsz, vagy tizenvalahány esztendővel ezelőtt. Például: „Ki állította meg az órát? Nehéz idők jönnek. Másik Magyarország, félek tőled.” Mondhatná valaki: aktuálisak a nóták, mert közhelyesek, ezért minden időben találni bennük áthallást. Amennyiben így lenne, akkor nem beszélne Hobo a harmadik útról, amelyet még mindig nem talál. Ami igaz, az igaz, „hétköznapi eset” vagyunk változatlanul mindannyian, akik nem többek a hatalmasok, a gazdagok játékszerénél. Hogyan találnánk hát meg azt a bizonyos harmadik utat?
Feketebárányként a HBB-től ismertük meg a hatvanas évek nagy muzsikáit. Nemegyszer azt hittük, ezek a banda saját számai. Később persze sorra születtek a nagy Hobo-nóták – mármint a sajátok. Akkor és ott, nyersen, tele erővel szóltak. Mára a megszépítő messzeséget halljuk ki az akkori felvételekből. Igaz, kényszerből történt, mégsem tett rosszat a daloknak az átdolgozás. Bigott rajongók kíméljenek! Ők olyanok, akár azok, akik a Nemzeti Bánk bánján botrányt kavaró bekiabálók. Az új zenekar, amelynek tagjai a régi HBB-n nőttek fel, csupa osztályon felüli muzsikusból áll. Virtuóz hangszerjátékosok, fantasztikus stílusérzékű és muzikalitású zenészek. Úgy emelik át az egykor rock-bluesként megismert szerzeményeket egy archaizálóbb, ugyanakkor Dire Straits-es szellősséget árasztó hangzásba, hogy az csillagos ötöst érdemel.
Negyedszázad ide-oda, amikor ezt a lemezt hallgatod, újra fiatalabb leszel legalább egy húszassal. (HBB: Hajtók dala).
origo.hu
Megérkezett a konvoj az ország karácsonyfájáért – videó
