Omnia vincit Rossini!

Nem végeztem közvélemény-kutatást, de anélkül is biztos vagyok abban, hogy a huszonéves Rossini remeke, a Baumarchais-darab nyomán született Sevillai borbély a világirodalom tíz legnépszerűbb operáját tartalmazó listán okvetlenül szerepel, mi több, igencsak előkelő helyen. Magam is rajongója lévén, számos megvalósításban találkoztam már vele itthon és külföldön, legendás előadásait ismerem színpadon, filmen, hangfelvételeken, mégsem tudok betelni vele. S miután kedvenceim egyike Békés András nagyszerű rendezése a 80-as évek derekáról, ami tüneményes ifjú Rosinák egész csapatát vonultatta fel – Ulbrich Andreától Pánczél Éváig –, valamint merőben új dimenziókkal látta el Bartolo karakterfiguráját Tóth János akrobatikus alkata és kivételes játékkészsége révén –, kiváncsian vártam, hogy e parádés produkciótól való búcsúért mivel kárpótol bennünket Szinetár Miklós új színpadra állítása. Annál is inkább, mert annak idején az ő képernyőre komponált Sevillaija – a boldog emlékezetű TV Zenés Színház keretében – originális újdonságnak számított: szakmai-művészi szenzációt keltett, hogy élő közönség jelenlétében forgatták, s hogy szereplői nem play backre tátogtak, hanem a fiatal Fischer Ádám vezényelte zenekarral együtt élőben szólaltak meg. Ezért a Szinetár-opusért mindig is lelkesedtem, és eleve számítottam rá, hogy alkotójának most, az újabb színrevitel alkalmával nem lesz könnyű saját árnyékát átlépnie. Úgy vélem, ez volt a múlt héten lezajlott bemutató kapitális tétje, ami minden más kérdésnél izgalmasabbnak tetszett sokunk szemében.
Az első szereposztás premierjéről (január 16.) azzal az érzéssel távoztam, hogy Szinetár Miklós munkája alulmaradt a régebbivel szemben. Nem mintha hiányoztak volna az eredeti ötletek: a pénz szerepének kidomborítására, a történet fordulataiban a rendezői lelemény hatáselemek egész arzenálját mozgósította, beleértve a százforintos érméből 1 euróra változó napkorongot, a színpadon átsuhanó szárnyas hitelkártyákat és a háttérben függő monitorokon pergő tőzsdei árfolyamokat, meg az inszcenált nyitány alatt becipelt aranybocit, a bibliai jelkép csokireklámmá szelídült változatát. Ám ezek a tényezők nem épültek be a struktúrába, hanem lazán fityegtek rajtuk, mint kitűzők a rapereken – pusztán meghökkentésre és mulattatásra szolgáltak, semmiképpen sem mélyértelmezésre. Szinetár információs tábláknak szánta őket, ahogyan a commedia dell’arte szellemét képviselő Pierrot- és Pierrette-jelmezes táncosokkal is stílusidézetet gyakorolt, nem szituációt teremtett. Ám túl sokat markolt, amikor a hajnali szerenádot éneklő szerelmes Almaviva kocsideréknyi ajándék-szállítmányát Rosina erkélyére tornyozza, mert a darab, noha a kapzsiságot állítja reflektorfénybe, alapjában véve mégiscsak az őszinte érzelmek hatalmáról szól, és a vergiliusi tanulsággal szolgál: „omnia vincit amor” (a szerelem mindent legyőz). Akkor hát miért bontogatja a szegény diákba fülig belehabarodott hősnő oly elragadtatottan az előkelő imádó felcicomázott skatulyáit? És miért pazarolja gyöngédségét a grófnak öltöztetett óriásmacira – amely egyébként kísértetiesen emlékeztet az ugyancsak Szinetár rendezte Carmen csempészeinek heroinszállítmányt rejtő alkalmi „trezorjára”… Viszont frenetikus a Rágalom-áriában felvázolt akciót laptopján levezénylő Don Basilio epizódja, és a mobiltelefon-poén is ült – ha először sütik el; másodjára azonban már „nem jön be”. Szinetár finom malíciával karikírozott, amikor énekmesteri manírokat, tanítványnak beállított pózokat vitt nyilvánosság elé, és akasztófahumorát kamatoztatta, amikor hajléktalanokat telepített Bartolo doktor polgári házának utcai falfülkéibe, benyílóiba. Csak az arányokra nem ügyelt kellő eréllyel: a szcenírozott nyitány kezdeti mozgalmasságával szemben a második félidőben már sok az üresjárat, a világ egyik legzseniálisabb viharzenéje pedig látványdramaturgia nélkül is kitűnően élvezhető lenne, mint virtuóz hangszeres produkció. A némafilmek tortadobálós szkeccseit modelláló habcsata meg – az önmagában is komikus borotválási közjáték végén – veszélyes rizikófaktorrá válhatott volna, mert a síkos színpadon a Bertát alakító énekes esetleg a hátsójára huppan, mint a premieren Kalmár Magda, vagy korcsolyázik egyet, mint a második szereposztás bemutatkozásakor Ötvös Csilla. Szerencse, hogy mindkét művésznő óriási színpadi rutinnal, megbízható mozgáskultúrával, és nem kevés lélekjelenléttel rendelkezik…
Csikós Attila díszletei a gyorsváltozásokat előzékenyen lehetővé tették, kopárságuk azonban kiábrándító volt. Vágó Nelly jelmezeinek tompa színei furcsán ellenpontozták a mű pezsgő vitalitását, ám Don Basilio feneketlen zsebekkel ellátott kosztümje kétségkívül tervezői telitalálat volt – és Kováts Kolos tudott is élni vele! Ő volt az est abszolút sztárja, akinek egyéni humora, sajátos mimikája, pompás hangja és kilométeres levegői elbűvölték a nézőteret. A többiek teljesítménye sajnos nem érte el ezúttal a művészi kiteljesülésnek azt a magaslatát, ahol Kováts Kolos kedvesen intrikus énekmestere áll: a címszereplő Busa Tamás testes baritonja gyönyörűen szólt, de Rossini könnyed koloratúráihoz túlságosan súlyos, Almavivát fényes tenorján inkább tetszetősen, mintsem csiszoltan és hajlékonyan énekelte a ma is amorózó külsejű Berkes János, Bartolo szólamában Kenesey Gábor jól érezte magát, személyes kisugárzása azonban mérsékelt volt. A kiválóan képzett, rokonszenves Meláth Andrea eminensen tolmácsolta Rosina bravúrfutamait, csak épp a cserfes báj, a naiv kokettéria és a tündéri varázs nem jellemezte, amúgy hibátlan produkcióját. Kalmár Magda, igaz, vastapsot kapott, kritikus hangi állapota miatt nekem mégis szívfájdító volt ezt az istenáldotta művészt Berta kínosan megoldott ariózójában hallani. A zenekarról ugyanakkor elismeréssel kell megállapítanom, hogy ragyogó formában játszott, és Medveczky Ádám elementáris sodrású, életerőtől pezsgő vezényletével vígoperai atmoszférát teremtett. Szó, ami szó: az est ezzel együtt is csupán udvarias sikert, valamint alig titkolt csalódást hozott.
Két nappal később (január 18.) a második szereposztás bemutatkozása viszont jókora meglepetéssel szolgált. Az előadás délután 4-kor kezdődött, s a nézőtéren sok gyerek és fiatal felnőtt foglalt helyet, vidéki családok is szép számban, többnyire bérlettulajdonosok. És ez a közönség Rossini muzsikájára hallatlanul fogékonynak bizonyult, feszült figyelemmel követte a színpadi eseményeket, spontán örömmel derült minden mulatságos helyzeten. Szikrázó hangulat, rendre felcsattanó nyíltszíni taps, őszinte tetszés a telt széksorokban – a jókedvű, önbizalommal teli, vérbő, lélegző módjával még improvizálásba is hajló művészi produkció a színpadon és a zenekari árokban. Massányi Viktor mediterrán kedélyű, ellenállhatatlan Figaróját, Gregor József szeretetreméltóan megformált, hömpölygő basszussal hódító Basilióját elragadtatott ünneplés jutalmazta, Szüle Tamás tragikomikus Bartolo-portréjának, Ötvös Csilla színes-kedves Bertájának szívesen tapsolt a publikum. A szerelmespárt megszemélyesítő Létai Kiss Gabriella és Mukk József is megvette a szíveket: a fiatal mezzoszoprán hangja fölfelé impozánsan nyílik, s bár volumene középütt és lent egyelőre kamaraterem méreteire szabott, minősége hosszú távú karrier ígéretével kecsegtet – a tenorista pedig otthonos a bel canto világában, recitatívóit azonban (amelyekhez Harazdy Miklós ideális zongorakísérete társult) jóval markánsabban kell artikulálnia, hogy a hátul ülők is értsék. Medveczky ismét lebilincselt a maga Rossini- igézetével, magas vonósai a borotválkozás jelenetet felvezető unisono bravúros kivitelezésével bámulatomat vívták ki. A színpaddal persze most sem voltam kibékülve, a boci és a maci ugyanúgy zavart, mint előző alkalommal, de az egész előadás mégis – varázslatos volt! A mű aurája mindent és mindenkit megbabonázott, a csoda megtörtént. A zseni győzött.
Omnia vincit Rossini!