A fóti gyermekek Máriája

-A RÁDIÓ MELLETT-

Kettévált az ország, panaszolják a politikusok, közülük is azok, akiknek most éppen az lenne az érdekük, hogy egységbe állítsák a népet a hátuk mögé. (Más időben meg más az érdekük.) Csakhogy tudja jól, aki Magyarországon él, hogy e kettéosztottságban semmi új nincsen, hiszen évtizedeken keresztül két tábor volt itt. Az egyik, amelyik megszerette, elfogadta a kommunizmust és annak erőszakszervezetét, a másik pedig, amelyik soha nem hódolt be, legfeljebb a véleményét megtartotta magának és a családjának. E két tábor nem kizárólag ideológiai alapon különíthető el, hanem egy sor más jegy szerint is. Más a neveltetésük, a társadalmi viselkedésük, az erkölcsrendjük, a világnézetük és az ízlésük. Más-más dolgok dobogtatják meg a szívüket, máson nevetnek és szomorkodnak, s más léptékkel mérik, más távolságból szemlélik a világot.
Ez akkor is így van, ha a látszat, a média által közvetített virtuális valóság nem ezt mutatja. Legalább- is nem ad mértékéhez képest teret, helyet az ország azon felének, amelyiket nem a valóságshow vagy az extrémitásokat közreadó kibeszélőműsor szórakoztatja, hanem a való világ felé fordulva éli mindennapjait. Észreveszi a körülötte élő emberek gondjait, sőt megpróbál segíteni is. A maga tehetségével, tudásával, szeretetével és figyelmével.
Nem könnyű elmagyarázni, mi az alapvető különbség Rangos Katalin és Kocsi Márta Mária között. Pedig aki hallgatja egyiket vagy másikat, pontosan megérti, miről is van szó. Hogy a köztévé programigazgatói székébe készülő szerkesztő asszony, ha nincs „ráengedve” a közpolitikára, akkor Szájfény címmel készít rádióműsort. Fülledt női magazinkát újgazdag úrinőknek. Jellemző ugyanis, min akad meg a szeme. A szombat délelőtti EU-kampányműsora a Kossuthon például azzal a döbbenetes hírrel kezdődött, hogy az uniós szabályok tiltani akarják a tizennyolc év alattiaknak mellimplantátum beültetését, mert túl sok az ebből származó bonyodalom. Néz rám nagy szemekkel az ifjú hölgy, akinek továbbadom a sokkoló hírt: miért, eddig szabad volt? S igaza van. Ha már előveszünk egy ilyen információt, akkor ne azzal körítsük, hogy Berlusconinak is beültetett haja van (vagy tegyük hozzá, hogy a Szekeresé nem igazán sikerült), hanem vizsgáljuk meg, hogyan kerülhetnek egyáltalán kiskorúak végleges, vagy meghatározó plasztikai műtétek közelébe szülői beleegyezés nélkül. Rangos kimondottan az a fajta rádiós, aki látványosan, ügyesen, de mindig csak a felszínt karcolgatja. Mély nyomokat nem tud hagyni maga után.
Nem szemben áll vele a Kopogtató című műsor legutóbbi vendége, Kocsi Márta Mária, egyszerűen csak más életminőséget képvisel. Rangost, vagy valamelyik általa szerkesztett műsort hallgatva még soha nem éreztük, hogy jobb lenne jobbnak lennünk. Kocsi Mártának egy negyedóra elég volt ahhoz, hogy felébressze bennünk ezt a vágyat. Pedig nem papolt minőségről, erkölcsről, nem méricskélte az életet tévedhetetlennek hitt mércével, hanem csak arról beszélt, ahogyan él. Ahogyan követte a tehetsége szavát, és nem nézve a nehézségeket, kitanulta a legjobb mestereknél a népművészet alapjait. Azután arról, hogyan segíti művészettel, tanítással, gondoskodással azokat a gyermekeket, akik között a fóti gyermekvárosban él. Megvallom, elfogult vagyok Kocsi Mártával szemben, pedig soha nem találkoztunk. De egyik tanítványának a festménye, Mária a kisdeddel, itt látható a lakásomban. Tudom, hogy a kisfiú, aki évekig járt Kocsi Márta műhelyébe, amelynek mindig nyitva áll az ajtaja az állami gondozottak előtt, soha nem tudta volna ezt a képet maga megfesteni. Kellett, hogy valaki biztassa, ízlésében bátorítsa, vezesse a kezét. Sokan vannak a fóti gyermekvárosban, akiknek ez a segítség nagyon fontos. Útmutatás ahhoz, hogy jobb emberré váljanak nehéz életükben. A Kocsi Márták nélkül nem érdemes az EU-ba, de sehová sem mennünk, még ha életük és példájuk nem is olyan korszerű, mint a tizennyolc év alattiak mellimplantátuma. S még ha nekik képkeretre sem telik, szemben azokkal, akik az államilag finanszírozott látványos EU-kampányműsorok honoráriumát is felveszik. Béla Pálnak, a Kopogtató szerkesztőjének pedig az a nagy érdeme, hogy rátalál ezekre az emberekre. És elhozza őket hozzánk.