Az idő meg nem áll

Ich bin Berlinier – mondta szegény JFK a blokád alá vett éhező, fázó nyugat-berlinieknek, és Stirlitz is szívesen adta át magát a városnak. Főként a művészetek iránti rajongásuk miatt kedvelte a helyieket, lenyűgözte, hogy amint történik valami (és állandóan történik valami), azonnal kígyózó sor támad a helyszínen, fittyet hányva a mínuszoknak. Tömeg a Ku’dammon, a 300 művet felvonultató Salvador Dalí-kiállításon, és tömeg az Unter den Lindenen, a Guggenheimék által prezentált Kazimir Malevics-tárlaton. Dalítól meglepően komoly anyag jött össze, festmények, grafikák, szobrok, könyvillusztrációk, és nagyon úgy néz ki, hogy nem egy extravagáns bajuszra emlékezik majd a hálás utókor, a művek élnek. Maleviccsel más a helyzet, Stirlitz szerint a kubizmus ezen ágának meszeltek, 1920-ban még fel lehetett idegesíteni a népeket a teáskanna sajátos értelmezésével, de elszaladt az idő, ez ma már designnak is kevés. A berliniek a filmfesztivált is hálás figyelemmel követik, s így láthatták, miként érez most Claude Chabrol a valaha volt francia új hullám egyik fontos figurája. Nos, Chabrol abban az életkorban van (73 éves), amikor a bölcsesség mar kötelesség és moralizálni muszáj. A „romlás virága” az idővel játszik, valamint a bűnnel és a bűnhődéssel. Vajon örökölhető-e a bűntudat generációkon keresztül? Milyen konzekvenciákat vonhat le egy büntetlenül maradt vétek kapcsán az elkövető és a család, az örökösök? Franciaországban a II. világháború után a „kollaboránsok” elleni bosszúhadjárat közepette egy asszonyt felmentenek egy bűncselekmény alól, amit elkövetett. A film kezdetén jelen időben is elkövetnek egy bűntettet, a helyi választasok döntő szakaszában. Ki a bűnös, az elkövető vagy aki elfogadja a bűnből adódó helyzetet? Mindez egy kiterjedt felső-középosztálybeli család sorsán és Chabrol szemüvegén keresztül. Chabrol szerint az idő igazából nem is múlik, örökké tart a jelen. Lehet, hogy tud valamit. George Clooney napjai viszont igencsak mozgalmasak, a Confessions of a Dangerous Mind-ot (Egy veszelyés elme vallomásai) rendezőként jegyzi és játszik benne, Steven Soderbergh Solarisában pedig a főszerepet hozza. Az „elsőfilmes” Clooney dolgozatának forgatókönyvét az a Charles Kaufmann írta, aki Nicholas Cage-et „ikresítette” az Adaptációban, és ismét derekasan megküzdött eszkalálódni látszó tudathasadásával. A történet egy amerikai televíziós legendáról, Chuck Barrisról szól, aki világszerte másolt műsorok szülőatyja és nagy hatalmú producer. Egy napon közreadja memoárjait, és a következő felütéssel kezd: A nevem Charles Hirsch Barris, popdalokat írok, és televíziós producer vagyok. Felelős vagyok a gyermekded szórakoztatáson alapuló szellemi környezetszennyezésért, továbbá megöltem harminchárom embert. Puff neki! Barris nem egyszerűen kétarcú ember, két egymástól teljesen független életet élt, az egyikben maga a megtestesült amerikai álom, a másikban a CIA ítélet-végrehajtója, aki nem bízhat senkiben, akár Stirlitz. Hol Helsinkiben tűnik fel, hol Nyugat-Berlinben, és súlyosbító körülményként két nő között őrlődik, az egyikkel együtt él, a másikat a fantáziája hívta életre. Hiába, David Lynch ön-pszichoanalízisei után már nem könnyű a filmesek élete, de Clooney ügyesen abszolválta a vészhelyzetet. A Solarist is szépen elvitte a hátán, bár ott inkább az a kérdés, hogy érdemes-e piszkálni azt, amit Tarkovszkij már elhelyezett a klasszikusok polcán. Az újraértelmezés szabadságát persze dőreség lenne elvitatni Soderbergh-től, ráadásul attól, hogy máshol vannak a hangsúlyok, a film még jó, legfeljebb másként szorongat, mint a szovjet csizmája alatt. Spike Lee is itt van, és őt is az idő börtöne foglalkoztatja leginkább a kosárlabdacipők mellett. A Huszonötödik óra Monty Brogan (Edward Norton játssza) története, aki egy nap múlva megkezdi hétéves börtönbüntetésének letöltését, amit kabítószer-kereskedelem miatt sóztak rá. Monty hajdan szebb napokat látott Manhattanben, az oroszok dílere volt, de most felgyorsult az ideje, és búcsúzóul felkeresi a hozzá közel állókat. Az apa, aki egy ír kocsmában dolgozik, két gyerekkori barát (az egyik bankár Wall Streeten, a másik irodalmat tanít egy gimnáziumban) és a barátnő, Naturelle. Csinos kis keresztmetszet, Spike Lee olyan finom ceruzarajzzal vázolja a helyzetet, mint ahogyan a két legendás csehszlovák rajzfilmnyúl, Bob és Bobek készült annak idején. Arra a kérdésre, hogy mit gondol a Huszonötödik óráról, a rendező meglehetős tömörséggel válaszolt: „Edward Norton egy drogdílert alakít, aki szabadságának utolsó huszonnégy óráját tölti New York Cityben, szeptember 11. után.” Néha ennyi is elég egy jó filmhez. Szlovénia kis ország, de jól gazdálkodnak az idejükkel. Ügyesen kimaradtak egy ronda polgárháborúból, állandóan ott vannak a nagyobb focitornákon, és még Berlinbe is küldhettek versenyfilmet. A Rezervni Deli (Pótalkatrészek) egy iparvárosban játszódik a szlovén– horvát határ mentén, ahol a lehetőségek három irányban manifesztálódnak: van papírgyár, kamiongyorsasági verseny és virágzó embercsempészet afgán, pakisztáni, kurd, albán és macedón statisztákkal. Medvegyanús mozi.
***
Anouk Aimée életműdíja. Életműdíjat vett át csütörtök este a filmfesztiválon Anouk Aimée francia színésznő, a Fellini-filmek és az Egy férfi és egy nő sztárja, „a rejtelmes szép nő” filmes megtestesítője. A német fővárosban tartózkodó, 70 éves Anouk Aimée úgy nyilatkozott, úgy érzi, nem tett még eleget ahhoz, hogy a berlini filmfesztiválon leróják előtte a tiszteletet életművéért. „Életem vége felé szeretnék még néhány dolgot csinálni, amelyekben még mindig nem leszek elég jó, de talán kicsit jobb, mint korábban. Tulajdonképpen túl fiatal vagyok ahhoz, hogy máris életműdíjjal jutalmazzanak” – mondta a francia díva.
*
Magyar nyertes. Fliegauf Benedek Rengeteg című alkotása a legjobb elsőfilmesnek járó díjat nyerte a fesztiválon. A Wolfgang Staudte német rendezőről elnevezett kitüntetést a fiatal magyar rendező tegnap vette át.