Csulánó és Mátyás, a gádzsó király

Félő volt, hogy a Honvéd táncegyüttes túlságosan komolyan veszi magát. Megbénítják a példaadás szónoki nehézségei, s tanító bácsis szigort öltve majd alaposan megleckézteti a közönséget a magyarság és a cigányság boldog, békés együttélésének mikéntjéről. A téma, az alkalom, a politikai és szellemi környezet ezt követelte volna. A beharangozó szájbarágós tételmondatai ezzel fenyegettek. De a darab szerencsére felülemelkedett a retorikai ujjgyakorlatokon: példázatot kaptunk, a kioktatás azonban elmaradt.
Pedig a táncjáték történetét, a cigánymesét – melyet Csenki Sándor a püspökladányi oláh cigányoktól gyűjtött a második világháború alatt, és amelyből Kárpáti Péter írt nemrégiben színdarabot, majd filmet Országalma címmel – kézenfekvő lett volna a gádzsó (azaz nem cigány) és a cigány kultúra szembenállására és kötelező egymásra találására egyszerűsíteni. Ám Novák Ferenc tiszteletben tartotta a tiritarka képzeletvilágú, egyszerre naiv és körmönfontan gyakorlatias cigánymesék logikáját, s nem követelt többet a történettől sem, mint amennyit az adni akart és tudott. Csulánó, a ravaszdi lótolvaj, aki meglovasítja a királyi országalmát is és a családjába benősülő, bakaruhába bújt, majd lelepleződő Mátyás király minden pozitív vagy negatív előítélet nélkül, természetes diszkrécióval képes közös nyelvet találni. És ez a nyelv maga a tánc.
Nikosz Kazantzakisz regényében Zorbásznak, e cigányos lélekembernek egy ponton elakad a szava, s ami már nem elmondható, nő, szerelem, tenger, nap, Isten, azt őrült iramúvá fokozódó, magányos táncban beszéli el. Valahogy így zajlik az igazi, célba érő kommunikáció Novák darabjában is: noha a gáláns reneszánsz táncok, a fel-felvillanó csárdások és a virtuóz cigánybotolók és csapásolások jó darabig elbeszélnek egymás mellett afféle bábeli zűrzavarban, a kíváncsiság és a szükség arra késztet cigányt, urat és parasztot, hogy ha dadogva és akcentussal is, de elsajátítsa a másik nyelvét: tánckultúráját. A koreográfiák arra is alkalmasnak mutatkoznak, hogy a figurákat vázlatosan, mégis életszerűen jellemezzék. Kloska László férfias, tapasztaltan takarékos, humorral teli mozgásával az agyafúrt Csulánót, Dénes Zsolt fontoskodó, idegesen akaratos táncával a cigányember nyomában loholó ördögöt, Juhász Zoltán játékos, kellemkedő eleganciájával a mindenek fölött álló, de nagyon is emberi Mátyás királyt jeleníti meg meggyőzően.
De hadd legyünk diszkriminatívak a magyarok kárára: a cigánytánc nem a gádzsók sportja. Fizikai lehetetlenség visszaadni azt a könynyed, kihívóan ravaszkás, elmondhatatlanul büszke és vérszomjas mozgásvilágot, azt a nyers, felkavaró és virtuóz érzékiséget, amit a cigánytáncok jelentenek. A Honvéd Táncszínház előadásában mindvégig ott lüktetett ez a feszültség a megjelenített cigányvilág és a mintának tekintett romafolklór között; de a táncosok láthatóan nem is törekedtek a tökéletes stílusbeli hűségre. A cigánytánc sokszor inkább jelzésszerűen, jelképesen, elnagyoltan jelent meg a színpadon, hangulati elemként, semmint önmagáért valóan.
Mert a hangulatért mindent feláldoztak a szereplők, néha talán túlságosan is sokat: bár az eredeti mesében a vaskos humor és a fanyar derű egyaránt jelen van, a táncjátékban inkább az előbbi uralkodott. A groteszk, vásári jelenetek alapos kidolgozottságuk ellenére rendre harsány karneválba torkolltak, ami önmagában még nem lett volna baj, ha e tülekedések nem teszik sokszor oly zavarossá és zavaróvá a színpadképeket. Az ismétlődő tombolás dramaturgiai elemmé avanzsált, fordulóponttá, amelyből a jelenet, az élőkép a következőre válthat, de a gyakran áttekinthetetlenül sok szereplőt mozgató, széteső koreográfiájú, alkalmi kavalkádok valójában szétpukkasztották a dramaturgiát. Esetenként persze a cigánymese eklektikáját, modernizáló fantáziáját és humorát mutatta be szemléletesen Novák Ferenc és a koreográfusok, Orza Calin, illetve Horváth Zsófia. Így a bajvívó jelenetben, amikor Mátyás király cseh, török és német vitézeket győz le, ám a német az utolsó pillanatban lézerkardot ránt, és a Csillagok háborúja kecskedudán előadott filmzenéjére vívják végső harcukat. Ezt követően az udvarhölgyek reneszánsz ruhában győzelmi kánkánt adnak elő – a bámészabb néző azért néhány körrel bizony lemaradhatott.
A Honvéd Táncszínház Országalmája méltó párbeszédeket indít gádzsó és roma, magyar és cigány között. Ugyanakkor igyekszik megszólítani, bevonni a játékba a fiatalságot is. És ez jó. Ha most nem is volt elegendő.
(Honvéd Táncszínház: Országalma, avagy Mátyás király és a cigánylány. Rendezte: Novák Ferenc. Nemzeti Táncszínház, február 17., 19.00 óra.)