Ön, akit a szakirodalom a világ egyik legjobb operatőreként tart számon, hogyan látja a magyar játékfilmes szakma jelenlegi helyzetét?
– Nem tudom, de nem is akarom kívülállóként megítélni a magyar szakmát, hiszen itthon vagyok. Végre itthon forgathatok. Már a repülőn ülve arról álmodoztam, hogy leülök végre a családom körében, a saját szobámban, ahol egyébként is dönteni szoktam életem sorskérdéseiben. A filmekre térve: az idei mustra legfőbb pozitívumának tartom, hogy egyszerre megmozdult minden generáció, bár ezúttal sem találtunk kimagasló művet. Az viszont biztató, hogy megjelent egy friss szemléletű, tehetséges nemzedék, amely megpróbálja összerakni a maga képét a világról, s teljesen új szemszögből látja a dolgokat, bár az idősebbek is próbálnak a korábbitól eltérő hangnemben érintkezni a világgal. A horizont beszűkülésével együtt nyilvánvalóvá válik, hogy a problémáink Európa közepén ugyanabból a körből táplálkoznak, ugyanazokat a gondokat éltük át a történelem során. Talán könnyebb lesz megszólalni másokat is érdeklő nyelven, még akkor is, ha a szemszögünk egészen más, ugyanis ebben rejlik a művész eredetisége.
– Mit gondol, mi hibázik az „öregek” látásmódjánál?
– A történelmi váltásokkal öszszefüggésben a nagy játékfilmesek bizonytalansága a kilencvenes évek óta tart, ebben az időszakban nem is születtek igazán érdemes munkák. A magyar dokumentumfilm viszont hihetetlenül megerősödött. Dárday István rendező találóan mondta: a társadalom lelkiismerete újra föléledt. A kísérletező kisfilmek között kiváltképpen csodálatosnak tartottam Politzer Péter rendező és Szaladják István operatőr Gránátok című alkotását. Igazolja a tételt: a film öntörvényű, beszélő nyelvének záloga, alapegysége az a kép, amelyet nem tudunk elfelejteni, amelyet hazaviszünk a moziból, s híven őrzünk magunkban. Tény, hogy az idei szemle nem volt a filmművészet nagy éve, de néhány szép pillanat alapján úgy tűnik, hogy a biztató kezdetek után reménykedhetünk a folytatásban is.
– Nem kevesen hangoztatják azt a véleményüket, hogy az idei magyar játékfilmek nem túl nagy eséllyel szerepelhetnek nemzetközi fesztiválokon. Ön hogyan látja mindezt?
– A magyar film fénykorában, a hatvanas–hetvenes években olykor egymillió nézője is volt egy-egy Jancsó-filmnek, minden különös propaganda nélkül, mert ezek a filmek aktuális társadalmi kérdésekről szóltak, ami a Nyugatot is lázba hozta, de még fontosabb, hogy az aranykor filmjeinek hangneme kíméletlenül őszinte és eredeti volt. Valószínű, hogy a mostani művekből ez hiányzik. Ha végre újra ugyanolyan őszintén és eredeti nyelven nyúlnánk saját dolgainkhoz, akkor a nézők érdeklődése is visszatérhetne. A fiatalok, például Fazekas Csaba, a Boldog születésnapot!, Dyga Zsombor, a Tesó, Fliegauf Benedek, a Rengeteg rendezője, Török Ferenc, Pálfi György és a többiek, ösztönösen bár, de ráéreztek, hogy a film nyelvezete ma sem más, mint a húszas években. Engem legalábbis csak a vizuális nyelv tud magával sodorni, s ha már megbarátkoztam a képpel, akkor szívesen odafigyelek a dialógusra is. A hazai szakma, ha lassan is, de kezdi talán végre tudomásul venni, hogy bár soha nem szabad feladni saját szemszögünket, oda kell figyelni a közönségre is. Azt sem szabad felednünk, hogy a forgatókönyvet nem szabad kihagyni az alkotási folyamatból, hiszen a könyvnél semmi más nem szabályozza jobban azt, hogy megfelelően sáfárkodjunk a tehetségünkkel és a rendelkezésünkre álló pénzzel.
– A filmszemle miniszterelnöki nyitó sajtótájékoztatóján szép ígéretek hangzottak el a filmszakma támogatásáról s az EU-kompatibilis filmtörvényről. Mit vár ön ettől?
– A megnövekedett anyagi lehetőségek mindenképpen garantálják, hogy egy fiatal, tehetséges első filmes rendező akár egy éven belül is esélyt kaphat a folytatásra. Ám én nagyon régóta harcolok az ellen a szemlélet ellen, amely kizárólag csak pénzügyi okokra hajlandó visszavezetni a problémákat. Azok a filmek, amelyeket az előbb dicsértem, nagyon kis költségvetéssel készültek el, három-négy év alatt. A gondolatok és az öntörvényű képi látásmód hiányát semmiféle támogatás nem pótolja.
– Ön vállalta a kihívást, hogy megrendezi Kertész Imre Sorstalanság című regényének filmváltozatát. Eddig mindenki csak arról beszélt, hogy rendelkezésére áll egymilliárd forintnyi állami támogatás, és másik egymilliárd, ami külföldi szponzoroktól származik. Ettől eltekintve hol tart a film?
– Két éve kötöttünk életre szóló barátságot Kertész Imrével, s már akkor fölkért a megtisztelő feladatra. Szabad kezet kaptam tőle, mert bár ő írta meg a forgatókönyvet, ő maga mondta ki: csak a regény szellemiségét kell megőrizni. Már keressük a gyermek főszereplőt: olyan tekintetre várok, amely megelőzi a korát, és kifejezi a szelíd bölcsességet, amely egy tiszta gyerekbe is beleköltözhet a haláltábor iszonyatának átérzésekor. A helyszínek megvannak, egyetlen elkerülhetetlen külföldi kép kivételével minden jelenet Budapesten és vonzáskörzetében játszódik, a szereplők magyarul beszélnek. Filmünket a látvány, a csend és a költészet hármasságának jegyében szeretném elkészíteni. A forgatás szeptember harmincadikán kezdődik, az ősz színmámorában, s március elején szeretnénk befejezni. A film 2004 késő őszén lesz olyan állapotban, hogy vetíteni lehessen. Alapvetően fontos, hogy elkerüljük a holokauszt ábrázolásának rossz, szentimentális vagy brutális beidegződéseit. A megtisztulás hatását egy lineáris, csöndes, szelíd dramaturgiájú történet is kifejezheti.
origo.hu
"Ez a hely a hazám" - mutatjuk az év egyik legszebb magyar dalát! - videó
