Rejtély, mi zajlott szerda este a Thália Színház színpadán. A műsorfüzet szerint az Állami Népi Együttes mutatta be „a szenvedély felemelő és bánattal teli sorsfordító pillanatait” – de csak találgatni lehet, pontosan mit láttunk. Tematikus koreográfiagyűjteményt a szerelem, a lakodalom ünnepköréből? Népi ruhabemutatót, selyemparaszt manökenekkel? Közönségtesztet: mi az, amit még szemrebbenés nélkül lenyel a túlnyomórészt szakmabeli nézősereg? Valaminek a nem túl ígéretes kezdetét? Esetleg inkább a végét? A sok kérdőjel ellenére valami sziklaszilárd bizonyosságként uralta az előadást: tanácstalanság és diszkrét kétségbeesés itatta át a táncosok mozdulatait, az első pillanattól az utolsóig.
Pedig még az a néptáncbemutató is lehetett volna sziporkázóan ötletgazdag, líraian mélyenszántó és átszellemülten erotikus, amely a Szerelemtánc címet viseli. Nem lett. Mihályi Gábor vezetésével nyolc neves koreográfus igyekezett homlokráncolva és görcsös erőfeszítéssel összegereblyézni mindazt a tisztes térszerkesztési, tematikai, néprajzi és színpadképi közhelyet, amelyet a paraszti párválasztások és menyegzők színpadra állítása megkövetel. Igyekezetüket a táncosok meghökkentő rutintalansága koronázta meg: az első felvonásban a külső szemlélő csupán azért nem hihette, hogy hivatásosok helyett amatőr utánpótláscsoporttal van dolga, mert esetlenkedésüket még csak a lelkesedés és a tánc öröme sem hatotta át. Az Állami Népi Együttes fáradt, izgatott, szórakozott táncosai a sokszori egymásba ütközéssel, a színpadon debütálók lámpalázas dodzsemezésével és megszámolhatatlan ritmikai baklövéseikkel tüntettek a gördülékeny, gondtalan előadásmód ellen.
Az első felvonást minden meggyőződés nélkül táncolták el. Noha a nyitó moldvai darab finoman kezdődött: a párválasztás szertartására és bűbájára készülődő leánybandák elegánsan kacér mozdulataiban, a felkínálkozás próbáiban, a szépen feszülő katrincaszoknyák, bernyécek, csicshímes ingek cifra, ünnepi kihívásában ott lappangott a szerelmi rítusok minden titokzatossága, amely a berobbanó nyers férfikörtánccal elérte csúcspontját. De abban a pillanatban ki is hunyt. A lányok arcán megjelent a hatvannégyfogú falinaptármosoly, amely letörölhetetlenül és illúziórombolóan ott virított az előadás végéig. A férfiak pedig kissé idülten kurjongatták végig a következő számokat is, ha ugrósról, ha kifinomultabb közép-erdélyi páros táncokról, ha szóló verbunkról volt is szó. De így sem tudták elterelni a figyelmet gyakorlatlanságukról. A hangulat valóban olyan volt, mint egy lakodalomban. Csak mint a harmadik napon, amikor fásultan, megcsömörlötten, lüktető fejjel próbál a mulatságból elpárologni a násznép.
Aztán váratlanul mégis történt valami: talán ismerősebb vizekre evezett a társaság, talán kedveltebb koreográfiák következtek, vagy pusztán végre bemelegedtek az izmok. A második felvonásban valamelyest magukra találtak a táncosok, bár jóllehet, ironikus módon inkább az egyéni bemutatótáncokban: a közép-erdélyi román és kalotaszegi legényesben, a széki sűrű tempóban, a lánykörtáncban, de olykor még a palóc csárdásban is megcsillant a dinamika, az otthonosság, a táncszeretet. Elcsépelt térforma azért volt itt is elég, az átló megint megdicsőült, a zenekarok (Galga és Major) kíséretként sokszor unták magukat, az énekes, Herczku Ágnes ellenszenvesen öntelt színpadi jelenlétével, szereptévesztő tánckísérleteivel pedig inkább kellemetlenül hatott. Mégis, ekkor akadtak élvezhető pillanatok.
Bár a magyar páros táncok, a csalogató-udvarló csárdások, illetve a virtuóz mutatványos táncok, legényesek szerelmi jelképrendszere gazdag – olyannyira, hogy akár külön előadást is lehetne építeni rájuk –, végső soron a Szerelemtánc felületessége, ötlettelen koreográfiái ennek ellenkezőjét próbálták elhitetni. Valamiféle laza epikus szálra, a lánybúcsú és lakodalom folyamatára kívánták fölfűzni a szélesebb magyar régióból tallózó táncokat, de ezzel a koncepció ki is fújt.
Megválaszolatlan maradt egy csokor kérdés: hogy lehet szakadatlan tömegtánccal, művies gesztusokkal érzékeltetni szenvedélyeket, lírai érzelmeket, bensőséges testbeszédet? És van-e valós igény arra, hogy a műfaj kitörjön végre konceptuális, előadói és színpadi provincializmusából, vagy megmarad kellemes hakni-nyersanyagnak?
Nagyjából azért mégiscsak lehetett tudni, mi zajlott szerda este a Thália Színház színpadán. A reprezentatívnak szánt koreográfiagyűjteményben a néptáncos szakma önmagát nézte. A köldökét nézte.
(Szerelemtánc, Állami Népi Együttes, koreográfus: Mihályi Gábor, Thália színház, 2003. február 5.)
origo.hu
Mérgezés miatt meghalt egy pár Komárom-Esztergom vármegyében
