Misztikum, erő, filozofikusság – tömören így jellemezhető Juhász Zsolt új darabja, A csűr. A misztikum állatias és hátborzongató, az erő alig elviselhető, feszültség, a filozófia ősemberi, mégis húsba metszőn korszerű. Ritka pillanatok tanúi vagyunk. Míg bejáratott együttesek nagyképű és költséges előadásokban ünneplik magukat a színpadon, addig a Budakalászi Faluházban szívós, szerény és elszántan kísérletező kamaracsapat csinál apró táncforradalmakat. Mindezt cicoma, tűzijáték, piacsarki kokettálás nélkül. Az előadások végén a koreográfusok és a szólisták itt nem szoktak elérzékenyülten virágcsokrot ajándékoztatni maguknak. Fölállunk, némán elsétálunk a HÉV-ig, és napokig nem szabadulhatunk a megrázkódtatástól.
Juhász Zsolt ért az atmoszférateremtéshez. Nincs szüksége intelligens színpadi automatikára, ármádiányi kezelőszemélyzetre: a faluház végtelenül egyszerű, de technikailag sokat tudó színházi terében már az első mozdulatnál megtörténik az átváltozás. Most is lélegzet-visszafojtva figyelünk, amint a sötétből kibontakoznak A csűr szereplői: a félmeztelen, személytelenné keményedett arcú, szoknyaféleségbe öltözött férfiak mint egy barlangrajz figurái elevenednek meg. Sóvárgásuk, tébolyuk uralja minden mozdulatukat; görcsös harcaik közben finom ívvé feszülő, mitikusan megmerevedett nőalak jelenik meg, áttáncol rajtuk, istennő-rajzként karcolódik a félhomályba. A táncosok mögött videoképek peregnek: hol őket látjuk, különös, féloldalas szögből, hol megsárgult filmfelvételeket ruhát sulykoló, fejükön batyut szállító magyar parasztasszonyokról, mulatozó, szalmakazlat rakó gazdákról. Mikor mire van szükség. Az elülső és a hátsó terek között is feszült és drámai az összhang, mint a táncosok mozdulataiban.
Juhász mítoszt idéz és mítoszt teremt. Az etnológus Frazer klaszszikus munkájából, Az aranyágból a kelet-indonéziai Seram-sziget titokzatos férfivá avatási szertartását vonja be darabjába. Koreográfusi rögeszméje ugyanis az emberiség metafizikai alapproblémája, az átváltozás: mohó izgalommal járja körbe a rites de passages, az átmenet ősi szertartásainak gondolatvilágát. A híd- és pokoljárás érdekli; hogyan közlekedhetünk a profán és a szent terek, idők, ösztönök között, miként lehet a cetfélék gyomrából új arccal és szellemmel előkecmeregni. Szereplői csupa barbár Jónások, Illések, Oziriszek és Dionüszoszok, akiket szétszaggatnak, az ördögök, és akik férfivá fogadásuk után végre akadálytalanul ráléphetnek arra az útra, amely sehová nem vezet.
Tragikus, egyszersmind ironikus férfimitológia bontakozik ki a titokzatos, erdőmélyi csűrben lapuló indonéz pokoljárók vergődéséből. Korosztályok lépnek egymás vállára, történet nincs, de az idő kegyetlenül kipereg a szertartásból. Szikár, geometrikusan pontos, erősen stilizált mozgáskultúra jellemzi a Duna Táncműhely táncosait: a céltudatosan megszűrt és elemeire bontott néptánctól a modern mozgásszínházig mindenféle gesztus megtalálható a darabban. Juhász Zsolték most is megteszik, amit a legtöbben csak lózungos kinyilatkoztatásokban képesek: világnyelvvé alakítják a Kárpát-medencei néptáncokat. Olyan elbeszélői szókincset alkotnak belőle, amely a legbonyolultabb létfilozófiai kérdések felvillantására is alkalmas.
Aki azt hiszi, méltóságteljes hagyományőrzés csak ott lehetséges, ahol városi paraszttáncosok kor- és tájhű rakott szoknyában, lajbiban lejtenek, az nézze meg A csűrt. Megláthatja, milyen az, amikor egy koreográfus és makacs táncosai megértik és folyamatosan újraértelmezik a hagyomány szellemét. Elvontan, nyugtalanul, elmélyülten. A Lajtától nyugatra és a Szerettől keletre feltehetően szétszedné az efféle színházat a tomboló közönség.
(A csűr. Duna Táncműhely, Budakalászi Faluház, március 8., 19 óra. Rendező-koreográfus: Juhász Zsolt.)
origo.hu
Mérgezés miatt meghalt egy pár Komárom-Esztergom vármegyében
