A rovásírástól a génkutatásig

Március elsején a Magyarok Házában rendezvénnyel köszöntötte a Magyar Rovók és Rovásírók Országos Szövetsége, valamint a Szent László Akadémia a jelenlévőkkel egyetemben a kilencvenesztendős Forrai Sándort. Ahogyan Szakács Gábor az előadás-sorozaton hangsúlyozta, e délutánon csak olyan kutatók kaptak megszólalási lehetőséget, akik állításaikat történelmi és tárgyi bizonyítékokkal tudják alátámasztani. A történelemben ősi időkre nyúlik vissza népünk hangkövető írása, az elvétve még ma is használatos, s a most újra – bár nem hivatalos tantervben – tanított rovásírás.
A mester előtti tisztelgés jegyében főként erről szóltak a szombati előadások. A magyar írástörténet mellett helyet kapott a Kárpát-medencében ma is élő, magyar eredetű, de többnyire már elfeledett jelentésű keresztnevek ismertetése, hitvilágunk, kultúránk és szimbólumrendszerünk megjelenése a gótikus szobrokon, valamint Árpád-kori templomainkon. A rendezvényen felcsendült az eredetmítoszok jegyében CD-n most megjelent Attila ifjúsága című történelmi zenemű néhány részlete, később pedig olyan népdalok, amelyeket variánsaiban ugyan ismerhetett a közönség, de sokan nem tudhatták, hogy például a Fúj, süvít a Mátra szele dallama hordozza a Csíksomlyói Boldogasszonyhoz szóló fohászt, az ősi székely himnuszt.
A rendezvény kapcsán szólnunk kell Béres Judit humángenetikus angol szaklapokban már megjelent tanulmányáról is, amelyben földolgozza kilenc magyarországi etnikum tizenkét populációjának vizsgálatát, s a szigorúan génkutatáson alapuló megállapításában kimondja: a finnek és mi is külön-külön közelebb állunk – genetikai jegyeink alapján – az indoeurópai népekhez, mint egymáshoz, s hogy a törökökkel való genetikai rokonságunk sokkal valószínűbb.