Alexa Károly orfikus költőnek, Papp Endre költői szerephalmozónak is nevezte Szepesi Attila költő, író, esszéista, irodalomtörténész-újságírót, akivel az olvasók kedden este találkozhattak a Károlyi Palota Kulturális Központban. Elek Tibor irodalomtörténésznek, a Bárka című Békéscsabán szerkesztett folyóirat főszerkesztőjének érzékeny, bevezető előadása, lényegrelátó kérdései és Nagy Zoltán színművész sokszínű versmondása lehetővé tették, hogy korunk egyik legjelentősebb alkotójának arcéle kibontakozzék. A költő briliáns ritmus- és metaforateremtő erejéről tanúskodik a Bárka idei első számában közölt Beregi szőttes című versciklusának második része, amelyet a többi között a költő édesanyjának szőttesei ihlettek: a folytatást a következő számban olvashatjuk. Belőlük föltárul Szepesi Attila gyermekkorának helyszíne, Beregszász archaikus népi hagyományokat őrző, felejthetetlen aurája.
Szepesi költészetében a villoni vágánstónus, a veretes régi magyar irodalom archaikus stílusa, az istenkereső, a lét értelmét kutató misztikusok szerzetesi kitartása, az ezredfordulós apokalipszis-szorongás, az élet határtalan és halhatatlan értékeinek féltése együtt teremt egyedi szintézis. Nehéz eldönteni – vélte Elek Tibor –, hogy a tradicionalizmus vagy a korszerűség viszi-e a vezérfonalat e sokrétű költészetben, amely nemegyszer esszéisztikus, tárcaszerű megnyilatkozásokban teremti újjá önmagát. Szepesi írásaiban az emberiségféltéssel együtt él az olthatatlan szeretet, amit a fák, a virágok, a füvek, a létezés misztériumának hordozói iránt érez. Az értő olvasó számára lenyűgöző, ahogyan a magyaros és időmértékes ritmusvilágban, a szabad mezős szerkesztésben, a határtalanul gazdag képkincsen belül fölfedezheti az értelemkeresés szigorúan egységes metafizikáját, amely ökonomikus összetartozást teremt az életmű lírai és prózai egységei – példának okáért a Képmutogatóban olvasható kettőszázhuszonnnyolc szonett-remeklés és mondjuk A béka kertje című könyv esszéi között.
Elek Tibor szerint Szepesi Attila sokhúrú, ma is szinte naponta gyarapodó és táguló költői világegyetemében egységesítő vezérfonalat teremt a makacs forma- és szerepkeresés, a költői státus lényegének megszállott újra- és újrafogalmazása is. Hívja a költőt olykor csikkszedőnek, Isten hű ebének, a Vízöntő-kor íródeákjának, kinek baljós sejtelmeit olykor kísérteties erővel igazolja a mindennapi történelem. Papp Endre egyik tanulmánya kissé túlzónak nevezi Szepesi költészetének apokaliptikus felhangjait, e dolgozat 2001. szeptember 9-én látott napvilágot… Szepesi Attila bevallotta, hogy amikor két nappal később bekövetkezett a World Trade Center tragédiája, kénytelen volt finoman jelezni írótársának, hogy sajnos, a tények most éppen igazolni látszanak félelmeit, de isten őrizzen attól, hogy a próféta szóljon belőle. (Nem beszélve arról – tette hozzá ironikusan –, hogy semmiképpen sem szeretne beállni a Magyarországon gomba módra szaporodó hétköznapi váteszek és apokalipsziskofák sorába.)
Költőnk arra a kérdésre, hogy a tradicionalizmust vagy a korszerűséget tartja döntőnek saját szemléletében, kifejtette: nem hinné, hogy lényege szerint bármi is sokat változott volna az idők során. Baudelaire, akit sokan neveznek a modern költészet előfutárának, kimondta, hogy a költőnek az a fontos, ami az ősidőktől kezdve ugyanaz. Tandori Dezső megfogalmazására utalva ugyanazt másként mondja el az ember az idők végezetéig. Hamvas Béla csodálatosan fejti ki, hogyan veszíti el az évtizedek során egykori titoktudó szerepét a szakrális király, s hogyan száll a hagyományos bölcsesség őrizőjének státusa különböző társadalmi szerepvállalók, egymástól gyökeresen eltérő társadalmi rétegek képviselőire. Egyedül a költő marad meg hűségesen és talán mindörökké a szakrális hagyományok hiteles őrzőjének.
origo.hu
Napi balfék: Magyar Péter újabb árulót talált!
