Két Drakula, egy halál

Drakula a világ legkészségesebb bestiája. Aki könnyed, hátborzongató, tömegeket lázban tartó történetet fabrikálna, de nem kívánja túl sokáig törni a fejét a cselekményen, és nincs kifogása a legolcsóbb hatásvadászat ellen, az tépelődés nélkül előcitálja a vérszopó oláh vajdát. Évente tucatszor mászik elő penészes gót koporsójából Vlad Tepes, egyre cinikusabban és lemondóbban hörög, hogy a szakmailag rohamosan fejlődő vámpírvadászok végül unott arccal rozsdamentes acélcövekeket üssenek fekete szívébe.
Nem kis alkotói bátorság kellett az ősi délszláv babonából lett ponyvatörténet tolmácsolásához. A Budapest Táncegyüttes feldolgozásában is lehetne Disneylandként elképzelt műanyag Erdély, gurigatható havasokkal, gumi várkastélylyal, levehető nyúlfogakkal. Elönthetné a nézőteret a vér, zombik labdázhatnának szüzek szöszke fejével. De semmi különös nem történik a színpadon, csupán olyan meghökkentő és váratlan élményben van részünk, hogy hinni kezdünk abban: a magyar néptáncművészet megint szép lesz…
Pedig nincs dramaturgiai hókuszpókusz, sőt, az első felvonásban esetenként bizonytalanság és terjengősség szivárog. A történet kiszámíthatóan pereg: a rettegő román nép éli életét, mulat, temet, lakodalmat ül, a vajda pedig menetrendszerűen elragad egy-egy csinosabb menyecskét, míg egy parasztkülönítmény kerítéslécekkel véget nem vet uralmának. Majd minden kezdődik elölről – tudjuk, Drakula örök. Csakhogy Zsuráfszki Zoltán rendező-koreográfus és Csizmadia Tibor rendező csavarint az alaptörténeten. Nem elégszenek meg egyetlen Drakulával. A sírból reszkető fejjel, nyáladzó szájjal vánszorog elő az erőtlen, öreg vámpír, hogy a vadászat után megfiatalodva vesse magát a megbabonázott asszonyok közé. Taszító szatír és fess csábító, mohó, de impotens kéjenc és gyilkos erejű virtuóz váltogatják egymást a színpadon, az első pillanattól torkon ragadva a nézőt.
Nincs görögtűz, nincsen elvakító fényorgia, nincsenek ámulatot keltő színpadképek. Zsuráfszkiék néhány egyszerű kellékkel és ízlésesen kidolgozott, nem hivalkodó, ha kell, mégis szemgyönyörködtetően autentikus, ha kell, eszelősen szürreális jelmezkészlettel elevenítik meg a nyugtalan román falut. Az előadást átlengi a diszkrét eszközhasználat, a dramaturgiai viszszafogottság és a néptánc szüntelen robbanássorozata. Ha valaki még nem tudná, micsoda energia, kifinomult, aprólékos virtuozitás, ritmikai fantázia és táncdüh rejtőzik a román néptánckultúrában, az a Budapest Táncegyüttes Draculájából most megtapasztalhatja. Százszor meghalunk és kétszázszor föltámadunk a zsigerekig hatoló, szívtájékot szorító román népzenétől, amelybe gyimesi, moldvai csángó, mezőségi magyar dallamok keverednek. Rossa László zenei szerkesztésében és a Gázsa zenekar játékában nincs kímélet: olyan koncentráltan, mégis körmönfont dózisokban fecskendezik belénk az eleki, méhkeréki, keménytelki és mindenféle erdélyi meg regáti eredetű román muzsikát, hogy akárcsak Bartóknak, muszáj büszkének lennünk szomszédunkra és közös zenei háztartásunkra.
Semmi különös nem történt. Láttunk egy táncegyüttest, amelyik örömmel, felszabadultan, élvezettel tud táncolni. Amelyiknek nem tört bele a bicskája a korántsem sétagalopp román táncokba. Mi több, gazdag színészi játékot is láttunk; sem a kartáncok, sem a szólók erőfeszítései nem sodorták el a karaktereket. A fiatal vámpír szerepe Fitos Dezsőnek lett kitalálva. Végre szabad kezet kaphatott heves szólótáncosi ambíciói megvalósításához: nagyszerűen jelenítette meg a mindenkit letáncoló, mindenkivel szembetáncoló, pökhendi és elegáns, forró vérű és kifinomult ifjú vajdát. Az erotika és a gyilkolás géniuszát. Az öreg Drakulát pedig mintha Zsuráfszki Zoltánra öntötték volna: végtelen iróniájával és öniróniájával, ravasz és takarékos gyakorlottságával, egyszersmind drámai fáradtságával teszi igazán személyessé azt a figurát, aki eredetileg ponyvaregényesen elnagyolt, vázlatos jellem.
Szólhatnánk még az arcjátékokról, amelyek olykor beszédesebbek voltak a táncnál. A második felvonásról, amelyből sem elvenni, sem hozzáadni nem lehet. A szürreális maszkabálról, amelyben az egész együttes kivetkőzik magából, csordultig telve humorral, meghökkentő ötletekkel, szellemességgel. Mondhatnánk, hogy a Budapest Táncegyüttes intellektuális Drakula-értelmezése, némi narratív önmérséklettel, akár kitűnő alapanyag lehetne egy magyar táncfilmhez. De talán nem történt semmi különös. Csak már elszoktunk tőle. Kiveszőfélben lévő színházi érzéssel kelünk föl a székből. Úgy tűnik, katarzisunk van.
(Dracula. Budapest Táncegyüttes. Zene: Rossa László. Rendező-koreográfus: Zsuráfszki Zoltán. Rendező: Csizmadia Tibor. Március 17., Nemzeti Táncszínház)