Koncertkülönlegességek

-ZENEI JEGYZETEK-

„Technikai szempontból talán ez a legnehezebb darab az egész versenymű-irodalomban” – írja Csajkovszkij I. zongoraversenyéről hamarosan magyarul is megjelenő naplójában Szvjatoszlav Richter. S az ő zsenijének ismeretében az ember megfellebbezhetetlen tényként fogadja el e megállapítást, de mégis megdöbbenve mérlegeli a súlyát. Annak idején persze az ugyancsak legendás hírű Nyikolaj Rubinstein, a b-moll koncert eredeti címzettje is elszörnyedt, felismerve a mű által támasztott roppant követelményeket, s „lejátszhatatlan” részeire hivatkozva adta vissza a partitúrát a lesújtott szerzőnek. És Hans von Bülow, az ősbemutató (Boston, 1875) briliáns pianistája sem tagadta, hogy a közreműködésével átütő sikerre vitt alkotás rendkívüli terheket ró a szólistára, még ha az fenomenális adottságokkal rendelkezik is.
Gondolom, mindezek tudatában kérte fel Rico Saccani, aki maga is ragyogó zongoraművészi múltra tekinthet vissza, éppen Gyenyisz Macujevet, a Szibériából származó fiatal őstehetséget, hogy a másfél százados fennállását ünneplő Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának fesztiválkoncertjein Csajkovszkij közismert I., valamint nálunk gyakorlatilag ismeretlen II. és III. zongoraversenyének szólistája legyen. Ez a mindössze 27 éves, jól megtermett, derűs pillantású fiú ugyanis egy vulkánkitöréshez elegendő energiát képes mozgósítani anélkül, hogy dörömbölne a klaviatúrán; ördögien gyors tempókat vesz, de egyetlen hangot sem sikkaszt el; s a koncert végén szellemileg-fizikailag olyan friss, mint az első akkord leütésekor volt. Igaz, a zongorát szünetben hangolni kellett, hogy a két, későbbi keltezésű, a világ zenei vérkeringéséből úgyszólván kirekesztett versenymű után megszólalhasson rajta a népszerűségi listák élén tartós helyet kivívott b-moll koncert is, a közönséget és a zenekart egyaránt lefegyverző vendégművész életerőtől duzzadó előadásában. És akkor még nem beszéltem a ráadásokról, amelyek az elragadtatott hallgatóságot brávózásra ragadtatták, különös tekintettel a Sevillai borbély belépőjét parafrazeáló Macujev-szerzemény sistergő virtuozitására és a finálénak szánt remek dzsesszimprovizációra!
Ami pedig a Csipkerózsika-álmukból életre keltett darabokat illeti, szerintem a III. zongoraverseny részletszépségei ellenére sem számíthat az eddiginél kedvezőbb besorolásra a nemzetközi hangverseny-repertoárban. A II. koncert azonban újrafelfedezésre méltó, nagyszabású alkotás, tele gyönyörű dallamokkal és szokatlan formai-szerkezeti megoldásokkal. Lassú tételének érdekes kamarazenei epizódja makulátlan szépséggel bontakozott ki Danyilova Galina hegedűjén és Mező Márta gordonkáján, pompás szólókadenciáiban pedig Macujev csillogtatta a maga káprázatos talentumát. A zenekar meggyőzően és felszabadultan játszott, Rico Saccani emelkedett hangulatban, invenciózusan vezényelt. Egy szó mint száz: a közönségnek elsőrendű fesztiválprodukcióban volt része.
Merőben másfajta, de nem kevésbé különleges élmény várt a 200 éve született Berlioz ritkán felcsendülő koncertoperájának, a Krisztus gyermekkorának Mátyás-templombeli előadásán. Pál Tamás karmester, a kuriózumok és méltatlanul elfeledett zenei értékek szenvedélyes kutatója előzékenyen bevezette hallgatóságát magyar és angol nyelven megfogalmazott, magvas ismertetőjével a mű emelkedett világába, és a tájékozódást megkönnyítették a francia–magyar változatban közreadott librettó mindenkinek hozzáférhető példányai is.
A szerző szcenikai utasításaival is ellátott oratórium, úgy érzem, színpadra kívánkozik, ám a templomi környezet szintén ideális keret a bibliai történet naiv-romantikus elemekkel szakrális regévé színezett megvalósításához. Megindító és lebilincselő zene a Krisztus gyermekkora, a berliozi nagyzenekar léptéke és hangzása itt „grandiózus decrescendóval” (Pál Tamás szép meghatározása) bensőséges intimitásba, halk áhitatba fordul.
S ezt a szellemiséget hallatlan érzékenységgel közvetítette a pályájának új virágkorát élő dirigens, a méltatlan anyagi helyzetükben is választékos színvonalon produkáló MÁV Szimfonikusok, és a rangos vokális közreműködők: a hibátlanul felkészült Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) s a jeles szólistagárda (Somogyi Eszter, Réti Attila, Timothy Bentch, Ionel Pantea, Szécsi Máté, Palerdi András, Gergely Péter). Kiemelkedőnek találtam az Elbeszélő szólamát éneklő tenor, Timothy Bentch formátumos teljesítményét, és az est kivételes zenei remeklésének a mű varázslatos kamaratételét Liebe Nóra (hárfa), valamint Párkai Krisztina és Lőricz Anita (fuvola) ihletett megszólaltatásában.