Sanyi egyszerűen megálmodta – leheli ábrándosan egy fiatal táncosnő izgatottan kíváncsiskodó ismerőseinek. Hát ez fantasztikus volt, fantasztikus, ilyet még nem láttam magyar színpadon! – fújtat egy testes asszonyság, és a műsorfüzettel legyezgeti magát, nem tud magához térni. Mi sem. Mert mit mondhat ezek után az a kisebbség, akinek fülén és orrán szivárog az agyvize, térdei rogyadoznak, megsüketülve, vacogó fogakkal és bambán támolyog a ruhatár felé, mintha a Notre- Dame harangtornyából szabadult volna. Tanácstalanok és döbbentek vagyunk. Mi történt velünk? Mi püfölte pépesre az agyunkat? Csupán arra van erőnk, hogy mentegetőzve, szégyenkezve nézzünk egymásra, mintha bármelyikünk is tehetne arról, hogy belefutottunk az évad legrosszabb előadásába.
Pedig akár hálásak is lehetnénk Román Sándornak és a híres-nevezetes ExperiDance Tánctársulatnak. Röpke két felvonás alatt megmutatták, hol van a színpadi néptáncművészet, sőt általában a táncszínház végpontja – ami nem kis teljesítmény. Abban is páratlan találékonyságról tettek tanúbizonyságot, miként lehetséges alulmúlni alulmúlhatatlannak tetsző mélypontokat. S ha még fokozhatjuk az est nyereségét, megtanulhattuk azt is, hogy hangzanak azok a tetszetős, bár kissé már elnyűtt tételmondatok hagyományról, népi kultúráról, népszerű megőrzésről és hasonlókról, amelyek jóval kézenfekvőbb és gyakorlatiasabb igényekről terelik el a figyelmet.
A Revans című darab pontosan úgy kezdődik, mint bármely multiplex moziban a nagyfilm előtt bejátszott Dolby-bemutató. Dobhártyaszaggató dübörgés árad a tér minden pontjáról, az arcunkba vágó fények szinte lesöpörnek a nézőtérről, és többen infarktust kapnak, amikor a csillár, mint valami gyilkos medúza, ereszkedni kezd a fejünkre. Kisvártatva áttéved Törőcsik Mari a Csirkefejből „özvegyasszony vagyok, hosszú-hosszú évek óta” kezdetű nyúlfarknyi monológjával. Siratóasszonyos hanghordozásával magabiztosan hozza a nála nem különösebben rendhagyó törékeny öregasszony szerepét. Néha még a színpadra lép a későbbiekben, ám a leghosszabb időt a taps fogadásakor tölti ott. És jön Lúdas Matyi meg a libái, akik mintha valamilyen amerikai cornflakes-reklámból pottyantak volna ide; láthatunk viktoriánus nyomornegyedet kukabúvárokkal és pillepalackon előadott ritmuskavalkáddal; kafkai hivatalnokok, végrehajtók, párizsi revükokottok, amerikai maffiózók, futurisztikus rovarirtók és ki tudja, még kik izzadnak két felvonáson keresztül, hogy Lúdas Matyi, a jakobinus bosszúálló történetének tanulságát újra és újra a szánkba rágják.
Román Sándor mindent megtesz, hogy elkészítse minden idők esztétikailag legolcsóbb darabját. Receptet ad, hogyan lehet akkora mozgáskincsből előadást építeni, amekkora egy lazább táncpróba bemelegítéséhez elégséges. Táncosai erőtlenek, olykor a legegyszerűbb bokázó-, ollózó-, toppantófigurák is nagy kihívást jelentenek számukra. Nem beszélve arról, hogy sújtja őket a nagy magyar show-táncos átok: képtelenek karban, precízen egymáshoz hangolva mozogni, mert egy-egy révedező fej, álmosabb láb vagy feledékeny kéz mindig rosszkor, rossz felé lendül. Ha valami mucsai a tánckultúránkban, akkor ez a kimunkálatlanság és pongyolaság a velejéig az: ebbe hal bele minden magyar show. Románé még saját színházi kritériumainak sem felel meg: sem a néptánchoz, sem a bombasztikusságában is kidolgozott show-hoz nincs sok köze.
Persze, nagy táncoszsenialitásra nincs szükség. Nehezen találni nagyobb színpadi arcátlanságot, mint a playback táncot. Ezt is megkapjuk. És kapunk olyan zavaros zenei montázst, amely Liszt Ferenctől, Offenbachtól amerikai szuperfilmek zenéjén át Kárpát-medencei népzenei kevercsekig mindent magába foglal. Szakadatlanul tomboló arrogancia, locsogó és végtelenül unalmas narráció, bátortalan show-ötletek, elvétve egy-egy sikerültebb jelenet, mint a hivatalnokok szürreális tánca vagy a virtuóz köteles kartánc, egyetlen meggyőző táncos: a Döbrögi szerepét játszó Varga Attila – ezek a Revans főbb elemei. S hogy el ne feledkezzünk a főszereplőről: a Nemzeti Színház lenyűgöző színpadtechnikája mindenkit lejátszott. De Román nem igazán tudott élni a szeletenként mozgatható, emelhető-süllyeszthető, mátrixosan felparcellázható tér lehetőségeivel. Ugyanolyan színes vásári bóvlivá vált kezei között, mint mindaz a tánckincs, amihez csak hozzáért. Aztán nagy nehezen eljött az előadás vége. A szereplők megmerevedtek a színpadon, s a darab, fényeivel, tűrhetetlen hangorkánjával, áldozattá tett táncosaival oda került, ahová való: a süllyesztőbe.
(Revans. Március 7., Nemzeti Színház. Rendező-koreográfus: Román Sándor)
origo.hu
Holnap jön az igazi tél!
