Valakinek a Carmen ugrik be róla, cserepes ajkú andalúz cigánylányok krinolinban, kasztanyettával, másnak a tányér tapas és az üveg sangria, melyet vérforraló hispán muzsika mellett fogyasztott el hajdan egy frekventált madridi étteremben. Flamenco. Amíg e folklórturisztikai képtelenségekből, netán Carlos Saurából indul ki az ember, úgy járhat, mint mások a gulyásba pácolt csárdással. Ám aki késő nyári este betéved Cordobában egy-egy szigorúan turistamentes flamencomulatságra; s van mersze a granadai cigánytelep szélén csámborogni, ahol éjjelente a kukák között rekedt, dallamos hangon üvöltenek fel az énekesek, s gitárokkal, tapssal kísérve fergeteges tánc meg késelés bontakozik ki, akár egy Garcia Lorca-románcban – nos, annak lehet némi fogalma erről a szép spanyol tébolyról.
De valamivel egyszerűbb megtekinteni a madridi Nuevo Ballet Espanol táncegyüttes Furia (Harag) című előadását. Efféle darabok előtt szokták a külföldi kritikusok feltétel nélkül letenni a fegyvert, s hálásan teleharsogni a sajtót szuperlatívuszaikkal, hogy egyszerűen fenomenál-kolosszális élményben volt részük, és hogy a spanyol néplélek vetkezett le a színpadon a maga kendőzetlen, zseniális szenvedélyével… Csakhogy a Furia valóban kolosszális és véresen spanyol. De nem esztétikai turistáknak való. A kilencvenes évek közepén alakult, fiatalokból álló együttes csaknem két órán keresztül boncolja, röntgenezi, elemzi szálaira a táncot, a táncos lélektanát és indulatait, hogy minden elvontságával, műfaji határátlépéseivel egyetlen dologról beszéljen mindvégig: a flamenco szelleméről.
A Furia után újra kell deszkázni a Nemzeti Táncszínház színpadát, karhatalommal kivezettetni a tomboló közönséget, és mélyen elgondolkodni arról, mit is jelent a nyugodt profizmus és az intellektuális elszántság a színpadi táncművészetben. A Nuevo Ballet Espanoltól távol áll minden csinnadratta: magabiztos, tiszta erő mutatkozik meg abban a szigorban, amellyel megszabadulnak díszlettől, szokványos mediterrán ruhakölteményektől, fizetővendégeknek célzott torreádormutatványoktól. Közvetlenül a tánc szellemi, erotikus magjára összpontosítanak, a népi ihletésű, de drámaian személyessé tett testköltészet a szenvedélyük. Miközben a flamenco teatralitásával, a harag, a vágy, az erőszak színpadias túlgesztikulálásával bátrak nem szakítani.
Lassú, kígyózó mozdulatokkal indul a tánc, férfiak, nők egyszerűen berendezett terekben, finoman az őrületig fokozódó izgalommal mozognak, kitépve a hagyományos páros formákból. Két férfi párbajt táncol, fénykörükbe zárványozva. Egyetlen fiatalember szólózik, hosszan, aprólékosan, rendkívüli mívességgel és arroganciával: a macho tánca ez, melyben pökhendiség, gigerli önteltség, fogcsikorgató erőszak és harci virtuozitás egyaránt megtalálható. Másik fiatalember szólózik töprengve, átszellemülten, kételyekkel, fájdalommal teli. Nagytestű, kövér donnák hajladoznak, a flamenco minden mór és cigány bajadérerotikáját szikrázva. Angel Rojas és Carlos Rodriguez, a két fiatal koreográfus és szólista diszkréten, egyszersmind szellemesen bánik a térformákkal, mert a flamenco mélyére akarnak leásni. Tudják: amit a szenvedélyről el lehet mondani, az a csupasz flamencóval elmondható. A férfiak itt nagyon férfiak, a nők tüzelő ősanyák, magas balkonon vonagló, elérhetetlen prostituáltak. Most csak a tánc beszél a testeken keresztül, és szerencsére nincs, aki megakassza a monológot.
Kedd este, amikor lement a függöny, a magyar közönség eszelős, olézó, lábdobogtató, tenyerével kasztanyettázó dohánygyári tömeggé változott. Fiestát tartottunk. Mindehhez szükség volt a Muhera Együttesre is, akik úgy játszottak a háttérben, mint a granadai cigányok a kukák között: magától értetődően, vidáman, nyersen és kifinomultan, alig türtőztetve magukat, hogy táncra ne perdüljenek. Aztán a tapsviharban ők is táncra perdülnek. Ahol a tánc diktál, senkinek nincs más esélye.
(Furia. Nuevo Ballet Espanol. Koreográfus: Angel Rojas és Carlos Rodriguez. Nemzeti Táncszínház, április 22., 19 óra.)
origo.hu
Mérgezés miatt meghalt egy pár Komárom-Esztergom vármegyében
