Pálfalvi Lajos kalandos úton vált a lengyel irodalom magyarországi szakértőjévé. Miután 1978-ban érettségizett a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban, felvételt nyert az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–orosz szakára, de még a kötelező, egyetem előtti egyéves katonai szolgálat előtt kulturális zarándokutat tett Lengyelországba. Krakkóban, Varsóban, Czêstochowában járt, és egészen más életszemlélettel találkozott, mint amit akkoriban Magyarországon tapasztalt. A hódmezővásárhelyi laktanyában eltöltött tizenegy hónapban bőven volt ideje feldolgozni az élményt. Amikor elkezdte egyetemi tanulmányait, lépten-nyomon tapasztalta, hogy a nyolcvanas években sok orosz szakos menekült indológiai, portugál, holland szakra, ami szorosan összefüggött az 1980-as lengyelországi eseményekkel is. Amikor Pálfalvi Lajos ugyanebben az évben a lengyel szakot is elkezdte az orosz mellett, a korábbi években megszokott három-négy jelentkezővel szemben legalább húsz lengyel szakos jelölttel találkozott. Mindenkit nagyon érdekelt az örök lázadó Lengyelország; persze csak azok maradtak meg a szakon, akiket nemcsak a politikai helyzet villanyozott fel, hanem tartósan lehorgonyoztak vagy a nyelv, vagy a történelem, vagy az irodalom közelében. Pálfalvi Lajos az 1945 utáni emigráns literatúra mellett döntött, amelynek szerzői egyenletesen magas színvonalú művek, legendás folyóiratok és kiadók vonzáskörében, önálló írószövetségekbe tömörülve éltek intenzív irodalmi életet. Ennek egyik felívelési pontja volt az 1980-as esztendő, amikor Czeslaw Milosz megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Amikor nálunk a nyolcvanas években megjelent az emigráns irodalom is, Lengyelországban már olyannyira tömeges jelenség volt a második nyilvánosság és az ellenzékiség, hogy ott a hivatalos írószövetségi tagság számított devianciának, magára valamit is adó szerző szamizdatban vagy külföldön publikált. A honi restanciák következtében a modern lengyel irodalom tekintélyes kutatási területté terebélyesedett az évtized végére, amelynek felfedezésére Pálfalvi Lajos imponáló munkatervvel pályázott, s nagy ívű monográfiában dolgozta fel a korszakot. Az emigráció regényirodalma is izgalmas, gondoljunk Gombrowicz munkáira, ám sokkal nagyobb súllyal van jelen a korszakban az esszéisztika, a naplók, az emlékiratok műfaja.
Másik alkotói területéről Pálfalvi Lajos elmondta, hogy a rendszerváltozást elindító 1990. esztendőben nyilvánvalóvá vált, mekkora adóssága van a magyar könyvkiadásnak, így másokkal együtt ő is missziójának érezte, hogy nálunk is olvashatóvá váljanak korábban kiadatlan szerzők. Az évtized közepére újabb hiányérzete támadt, ugyanis a legfiatalabb lengyel írónemzedékben is sorra jelentkeztek tehetségesebbnél tehetségesebb alkotók, akiket szintén szeretett volna megismertetni Magyarországon, de a kiadók és az olvasók is hozzászoktak a legnagyobb nevekhez. Mindenki Gombrowiczot, Mrozeket, Miloszt akart olvasni és kiadni. Attól tartott, hogy a nagy öregek megismerésének lázában több nemzedék is kimarad a magyar könyvpiacról. Kapóra jött Wislawa Szymborska 1996-os Nobel-díja, majd a 2000-es frankfurti könyvvásár, amikor Lengyelország díszvendégként került az érdeklődés középpontjába. Már hazánkban is sokan megtanulták Olga Tokarczuk, Andrzej Stasiuk, Antoni Libera nevét. Pálfalvi Lajos kezdi úgy érezni, hogy Magyarország eljutott a lengyel irodalom jelen idejéig. Ezt tanúsítja az is, hogy egy tizenkilenc éves diáklány, Dorota Maslowska Lengyel–ruszki háború című regényét, amely tavaly jelent meg hazájában, egy hónappal később megvette az Európa Kiadó, s az idén áprilisban, fél évvel a lengyel eredeti után napvilágot látott a magyar változat. Így megelőztük a világot, azóta a szerzőtől már az egész világra megvette a kiadás jogát egy amerikai kiadó. Pálfalvi Lajos tanárként sem mindennapi sikerre lehet büszke, hiszen Dorota Maslowska első fordítója ma is az ő diákja a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen.
origo.hu
Bóka János: Az új Európai Bizottság a változatlanság politikáját folytatja, ami az EU lassú gazdasági agóniáját jelenti
