Freud és a huszadik század titka

Hubay Miklós az idén nyolcvanöt éves. Az élő magyar drámairodalom világhírű képviselője, akinek megszámlálhatatlan színműve, az Egy szerelem három éjszakája, a C’ est la querre Magyarország és Európa számos színházát meghódította, egyszerre három ajándékot is kapott az évfordulóra. Az Ők tudják, mi a szerelem című, Berlioz öregkori szerelmét megörökítő egyfelvonásosát hamarosan bemutatják Itáliában. A Kortárs márciusi számában jelent meg az Elnémulás című, most írt, tragikus, öszszegzésértékű színműve. És aminek a legjobban örül: szülővárosában, Nagyváradon holnap este mutatják be Freud című színművének végleges változatát.

Mi késztette arra, hogy Sigmund Freudról és a lélektanról írjon drámát?
– Freud, a lélektan Einsteinje, a közép-európai polgárság e nagyszerű géniusza hihetetlenül elmélyítette huszadik századi emberképünk tónusait. Ugyanakkor emberi sorsában is nagyszabásúan tragikus, született drámai hős. Azért is foglalkoztam egy fél évszázadon keresztül Freud megközelítésével, hogy végzetének különleges volta mindenki számára nyilvánvaló és megfogható legyen. Elkészült néhány színpadi változat, de egyiket sem tekintettem véglegesnek, bár több drámai megközelítés is színpadra került belőlük, amelyek kísérletek voltak. A korábbi variációkkal nagyszerű színészek, Garas Dezső, Bács Ferenc, Kállai Ferenc, Darvas Iván meggyőző játéka ellenére sem voltam megelégedve.
– Hogyan találta meg mégis a személyes érintkezési pontokat?
– Úgy, hogy ráébredtem: Freud személyes sorsából talán el tudok jutni a huszadik század titkainak megfejtéséhez. Mitől lett ez a huszadik század ilyen áldott és átkozott, amiben nekem is élni adatott? 1918-ban beleszülettem az Osztrák –Magyar Monarchia végnapjaiba, ami azt jelenti, hogy rövid ideig egy országban éltem Freuddal.
– Végül sikerült megtudnia Freud titkát?
– A legutolsó változatot, amelynek ma este lesz a nagyváradi bemutatója, úgy tekintem, ami már érinthetetlen. E variációt pár évvel ezelőtt Brüsszelben játszották el az ottani Flamand Királyi Színházban, de a holnapi, nagyváradi bemutató új megközelítéseket is kínált. Várad a szülővárosom, nagyszerű írók, többek között Szigligeti Ede szülőhelye. Az én gyerekkoromban Nagyvárad azon közép-európai városoknak az illusztris sorába tartozott, mint Bécs, Prága, Trieszt, Krakkó, Zágráb, Budapest. Váradon a költők költője, Ady Endre csillagzott föl a Rimanóczy Szálló teraszáról. Amint megérkeztem, először nézem majd meg újra azt a sarkot, ahol Ady ült, amikor Fehér Dezsőné bemutatta őt Brüll Adélnak, Lédának. S abban a váradi színházban, ahol a Freudot ma bemutatják, Adynak költői matinéja is volt… Az első sorban ült vele szemben Léda, a férjével. Amikor Ady befejezte a Léda-verseket, leintett Lédának, aki fellibbent a színpadra, megfogta a költő kezét és együtt hajoltak meg a közönség előtt. Várad szellemében a nagyvárosoknál is nagyobb város, vérbeli polgárváros volt. E színpadon reveláció lesz bemutatni arról a Freudról egy drámát, aki ugyanegy vérből és ugyanabból az anyagból van azzal a nagyszerű váradi polgársággal, amelyet én gyerekkoromban megismertem, s amely 1944-ig megvolt. Hiszem, hogy Nagyváradon e polgárság emléke él a szecessziós és a barokk műremekeiben, élükön az impozáns püspöki palotával, amely előtt mostanában vasárnaponként ott imádkozik Tempfli József püspök úrral együtt Várad népe, azért, hogy a magyar történelemnek ez a nagyszerű alkotása visszakerüljön a magyar kultúra szolgálatába. Számomra a történelmi és a kortárs Nagyvárad valamikor együtt adta az indíttatást ahhoz, hogy író legyek.
– Fölemelő érzés lehet, hogy itt mutatják be a nyolcvanötödik születésnapja alkalmából a Freud végső változatát.
– Emlékeimbe tolul, ahogy kisfiú koromban fellopózkodom a kálváriadombra, ahová egy magányos kis út vezetett föl, oldalán a tizennégy stáció lenyűgöző képeivel, a passió jeleneteivel, hogy onnét, fentről, a kálvária mindig elhagyott dombjáról leshessek be a váradi vár teknősbékaszerűen körbebástyázott épülettömbjébe. A püspöki palota melletti kis múzeumépület könyvtárából hordtam haza első olvasmányaimat. És a város másik végén, a színház mellett, a bazárépületben volt a váradi újságfejedelemnek, Hegedűs Nándornak a hírlapirodája, benne egy kis kölcsönkönyvtárral, amely tele volt a századforduló modern íróinak, szociológusainak műveivel. Így vetettem meg lábamat a magyar irodalom földjén még kisfiúként Nagyváradon, és merem remélni, hogy szeretett szülővárosom különleges ihletőereje új dimenziókat ad drámámnak. És talán valóban a végső megfejtését adja annak, amit egy fél életen át kerestem a világ legnagyobb lélekbúváránál.