Visszataláltam a hithez

Mezey Katalinról nem üres fordulat kimondani: kortalan jelensége újabb kori irodalmunknak. Az 1943. május 30-án született író-költő életútját örök szembenállás jellemzi a romlékonysággal a maradandóságért. Válogatott verseinek gyűjteményében, a Szárazföldi télben nemzetünk és egyedi létünk sorskérdései újszerű nyelvi köntösben mutatkoznak meg. Felnőtt- és ifjúsági prózaköteteiben – a Zöld vadon, a Levelek haza, az Élőfilm, illetve a Lyukak az osztálykönyvben – a XX. század valósága mutatkozik meg lélektani szempontból hiteles, gazdagon motivált hősök interpretációjában. Az államszocializmusban inkább megtűrt, mint támogatott Kilencek költőcsoport tagjaként s egy rendőrileg elkobzott folyóirat, a Kísérlet szerkesztőjeként végképp nemkívánatos személlyé tette magát, így igazi elismerésekben csak a rendszerváltozás után részesült (József Attila-díj – 1993, Arany János-jutalom – 1996, Az év könyve díj – 2001, Artisjus-díj – 2003). Az írónőt munkahelyén, a Széphalom Könyvműhelyben kerestük fel.

Önről sokan úgy tudják, hogy fák, bokrok és virágok között nőtt fel.

– Apám és anyám létrehoztak egy kertészetet, de kitört a második világháború, aztán jött az államszocializmus, és egykettőre államosították. Onnantól a szüleim azt mondták nekünk: bármik legyetek, csak kertészek ne. Pasaréten volt az államosított és a házunk körül megmaradt kis kertészetünk is, ahol édesanyám nyulat, kecskét tartott. Erről voltunk nevezetesek Pasaréten, kecskésnek hívtak bennünket. Az ötvenes évek szegénysége ellenére szép gyermek- és ifjúkorom volt, ma is előfordul, hogy találkozom emberekkel, akik megkérdezik, nem én vagyok-e a kecskés-kertész család ivadéka.

– Úgy látszik, mégis megfogadták a szülői intelmeket.

– Édesanyám, édesapám azt is hangoztatták: tanuljatok, mert azt senki tőletek el nem veheti. Először a színművészeti főiskolára akartam menni rendezőnek, aztán mégis a bölcsészkaron kötöttem ki. Ott is csak két és fél évet végeztem el, mert nem szerettem a pesti univerzitást. Költőtársaim, a Kilencek, Kiss Bence, Utassy Jóska és későbbi férjem, Oláh János barátsága kötött csupán oda. Így amikor 1964-ben anyai nagybátyám hívott Zürichbe, egy szemesztert végigjártam az ottani filológiai karon, hazatérvén pedig felső tagozatos tanárként kezdtem el „civil” pályámat Tatabányán. Közben, levelezőn folytatva az egyetemet, diplomáztam magyar–népművelés szakon. Budapestre 1969-ben tértem vissza, majd férjhez mentem Oláh Jánoshoz. 1971-től sorra megszülettek gyermekeink, (Lackfi) János, Katalin és Mátyás. A család nagy erkölcsi erőforrás, a szüleinktől kapott szeretetteljes légkört mindketten igyekszünk átörökíteni a gyerekekre és most már öt unokánkra is, de soha nem volt könynyű életünk. Jánost, az Elérhetetlen föld című Kilencek-antológia emblémaversének íróját, 1970-től a rendszerváltozásig szabályosan letiltották az értelmiségi pályáról. Egyszer csak én is üzemi újságnál kötöttem ki, s ott is éltem meg a rendszerváltozás kezdetét. Ma sem hiszem néha, hogy kiadót alapíthattam, a Széphalom Könyvműhely vezetője vagyok, ami szintén nem kis nehézségek árán, de működik.
– Mégis úgy vált rangos költővé, hogy megmaradt annak, aki volt. Kell ennél több?
– Nem volt könnyű a pályán maradni. Két verseskönyv, az Amíg a buszra várunk, majd az Anyagtanulmány, a Zöld vadon című novelláskötet után 1984-ben jelentkeztem az Élőfilm című regénnyel. A prózaírásra Illés Endre író, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója bátorított. Írtam számomra kedves gyermekmeséket és -regényeket is, a Kivala Palkó Nemlehet-országban-t, a Csutkajutka meséit. A minimal artnak azt az útját választottam, hogy az igazat és csak az igazat akarom írni, ami egy olyan fikciós művészetben, mint az irodalom, kicsit furcsa. Adottságaim és alkatom sajátságai is a pszichikai realizmusra predesztinálnak. Az emberi cselekvés belső motiváltságát kutatom, akár verset, akár prózát, akár színművet írok. Vallom, hogy a társadalom és a történelem egésze sem lehet más, mint ami az egyes emberekből, lelkükből, szándékaikból, tetteikből összetevődik. Noha tudjuk, a közelmúltban is átélhettük, milyen kevesek akarata elég ahhoz, hogy a világtörténelem egész más irányba haladjon vagy induljon el, mint ahogy a tömegek szeretnék, mégis azt gondolom, ma is hiszem: a személyiség, a társadalom egyes emberének a felelőssége a perdöntő.
– Új verseskönyvében fokozottan jelen vannak a létfilozófia végső kérdéseire adott válaszok.
– Mivel senki nem tudhatja, mikor ér véget földi élete, születésének, öntudatra ébredésének első pillanatától kezdve az elmúlás felé közeledik, és megjelenik tudatában a szubjektív és szuggesztív kérdés: befejeződik-e életünk a halál pillanatában? Vagy tizenöt éve – hosszú, krízises évtizedek után – egy szempillantás alatt visszataláltam a gyermekkori hithez, amelyet szüleimnek köszönhetek. Szeretnék erről esztétikai szempontból érvényesen vallani a széppróza eszközeivel is.