A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években debreceni, szegedi, fővárosi, egyetemi és főiskolai centrumok vonzáskörében megtartott Sándor György-szeánszokon telt házas közönség várta öntől az igaz szavakat. Hogyan látja jelenlegi önmagát az akkori ellenzéki szemével?
– Mindig is vigyáztam arra, hogy ne állítsam be magamat csak és kizárólag a Kádár-korszak kőkemény ellenzékének. Tény, hogy mint humorosan moralizáló gondolkodó soha nem rejtettem véka alá ellenérzéseimet azzal a világgal kapcsolatban, ahogyan ma sem. Igazság szerint bennem egységes egészként él eddigi életem. Meglehet, az 1990 után eltelt tizenhárom esztendő egy kicsit más volt, de ezzel mindnyájan így lehetünk. Mindennél fontosabb, hogy az ember nem állhat meg, nem ülhet a babérjain több mint negyvenéves pályafutás után sem, naponta, újra meg újra mindent elölről kell kezdeni, de úgy, hogy ne tagadjuk meg soha tegnapi önmagunkat. Istennek hála, havonta kétszer felléphetek a Budapesti Kamaraszínházban, ahol lényegében egy bötűnyi változtatás és öncenzúra nélkül mondom el ugyanazokat, amiket önök annak idején, a hatvanas években is hallottak.
– Annak csak örülhetünk, hogy ma, amikor az emberek megszokták a közönségességbe átcsapó látszat-szókimondást, vannak, akik fogékonyak az ön magas irodalmi értéket képviselő, költői humoralizálására. Jól emlékszem, hogy személyéről annak idején egyaránt elragadtatással nyilatkoztak a magyar irodalom, a művészet nagy alakjai, mint Weöres, Pilinszky, Örkény, Esterházy, Balassa, illetve Csoóri, Makovecz, Csurka. Akik ma már nem szívesen ülnének egy asztalhoz…
– Ha már megkérdezte és nem tűnik túlságosan öntömjénezőnek, felmutatnék az olvasóknak néhány csodálatos skalpot. Igazi felfedeztetésem Szalay Károly, a kiváló regényíró érdeme, aki 1970-ben a Valóságban írt rólam hat és fél oldalas tanulmányt, s az esztétikum köntösében mentett meg politikai zaklatásoktól. Úgyszintén meg kell itt említenem Molnár Gál Pétert és Kőszeg Ferencet. Később néha szerepeltem a Mikroszkóp Színpadon is, az egyik fellépésemre odatévedt Weöres Sándor. Utána annyit mondott, érdekes ennek az egész kabarénak a mostani állapota: mindenki lő, de mindenki úgy céloz, hogy még tévedésből se találjon bele a közepébe. Egyetlen ember van ott, aki, mint egy Chagall-kép aurája, legyőzi a gravitációt, a kor nehézkedését és úgy fölötte van az egészen… Ez lettem volna én. Büszke voltam arra, hogy Pilinszky Jánost sikerült egyszer még Szegedre is lecsábítanom egy JATE-színpadi estemre, ahol elhangzott egy Pilinszky-kollázsom is. Az is fejedelmi skalp, hogy Mándy Iván novellát írt rólam a Film Színház Muzsikának… Hej, de megkönnyeztette szegény édesanyámat is, amikor feleségem 1968-ban felolvasta neki az Élet és Irodalomból Zelk Zoltán sorait: „Sándor György olyanokat tud kitalálni, amiket csak Karinthy Frigyes találhatna ki egy mai Hadik Kávéházban.”
– 1989-ben megjelent Sz. Koncz István Sándor György, avagy Igric jár közöttünk című könyve, amelyben többek között Makovecz Imre így vall: „Sándor Gyuri egy abszolút jelentős, gyönyörű kis Igrice a magyar szellemi életnek, akit vagy mellőznek, vagy nem értékelnek kellőképpen.” Makovecz Imre önt egy veszélyeztetett országban járó valakinek nevezi, aki az őrlélek szolgájaként jön-megy. Azt mondja: „a lehető legmagasabb szintre helyezem Sándor Györgyöt. Ilyen elkötelezetten élni, jönni-menni, és megöregedni közben, azért ez nem akármilyen dolog. Elképesztő komédiázó erővel átszőtt karizmatikus képessége van. Humorának semmi köze a viccelődéshez. Sem azokhoz, akik pénzért álpolitikai vicceket sóznak el. Sándor Györgyöt mindig is utálták, és ki is lökték maguk közül. És ő is volt annyira arisztokrata, hogy nem volt hajlandó ebbe a partiba beszállni. Ha néha-néha mégis rá tudták venni, hogy belemenjen egy televízió- vagy rádiószereplésbe, akkor rossz időpontba tették a műsorát, s a felét kihúzták. Csak a költészethez lehetne őt mérni. Sajátos magyar költészet, amelyhez hasonló sajnos nincs, noha nagyon jó lenne, ha volna. Mert Sándor Gyuri valódi híreket hoz. Ebben a hazug tömegkommunikációban az igazi hír ott kezdődik, hogy amikor jöttem a vonaton, mi történt, találkoztam-e valakivel, a kalauzzal milyen volt a viszonyom, amikor leszálltam, esett-e az eső, vagy sem. Mert ezek a hírek azok, amik mindenki számára fontosak, csak a tömegkommunikáció hiteti el, hogy nem olyan fontosak. Na, most Sándor Gyuri a kerítésről, a kalauzról, s Isten tudja, mi mindenről ír. És ezen belül megjelenik egy olyan tiszta, szúrófényszerű spiritualitás, amelyik mindig egzisztenciális természetű. Az anyaga pedig, amivel dolgozik, a legtisztább szellemtörténet és a legtisztább irodalom. És nem közvetett. Egyetlen gesztusa sem. Mi ez, ha nem költészet? Egy jövendőbeli mitikus világ Igrice járkál közöttünk. Azt hiszem most (1988-ban) már ő is elég vén ahhoz, hogy túl legyen rajta, lesz-e Kossuth-díjas, vagy sem. Azért örülnék, ha ez az ország olyan állapotban lenne, hogy lenne olyan vezetője, aki egyszer egy nagyon díszes teremben maga elé engedné Sándor Györgyöt, és mint felkent költőt, egy gyönyörű medállal földíszítené.”
– A nagyképűség látszatára kényszerít, de tény, Makovecz Imre elismerése igen-igen jól esett.
– Letagadhatatlan, hogy inkább a polgári, nemzeti, hívő értékrend elkötelezettje, semmint a gyökértelen baloldali liberalizmusé. A Karinthy-emlékgyűrű átadási ünnepségén mindkét oldal képviselői, például Eperjes Károly, de Farkasházy Tivadar is a legnagyobb tisztelet és szeretet hangján üdvözölték. Mégis, úgy gondolom, ma még délibábos álom lenne azt hinni, hogy valami elkezdődött… Ön gyakran mondja, hogy a békeszerző, a hídszerep jutott osztályrészéül. Nem lehet könnyű, hiszen nyilvánvaló, hogy néhány szabályt erősítő kivételtől eltekintve a baloldal provokál bennünket, miközben képmutató módon az árkok betemetéséről papol.
– Amióta az első bötűt életemben leírtam, de a rendszerváltozás 1990-es első esztendeje óta is, türelemmel vagyok az egymásra vehemensen acsarkodó, identitászavarban lévő, önmagát kereső, rossz beidegződésektől, vonzódásoktól, ellenszenvektől türelmetlenségektől motivált emberek iránt. Annak idején is, eszelősen, vért izzadva, az úgynevezett Gorkij-iskolától édesanyám puritán, becsületes, ötven négyzetméteres lakótelepi mezei szocializmusától eljutottam 1978-ban az Úristenhez, amit a feleségemnek köszönhetek és dr. Jelenits István piarista atyának, aki egyik nevelt fiamnak volt osztályfőnöke. Először hitetlenként hitre sóvárogva mentem el egyik lelkigyakorlatukra, lenyűgözött, azóta is rendszeresen elzarándokolok hozzá. A hitet a legtisztább forrásokból, Jelenitstől, Pilinszkyitől, Vasadi Pétertől, Thomas Mertontól, Simon Weiltől szívtam magamba. Mint az ó- és az újszövetségi morál elkötelezettje vallom és tudom, hogy mindenkinek van egy jobbik énje. Meglehet, hogy az ember gyarló, s a saját önös helyzetét kivetíti a mindenségre, de én üzenetértékűnek gondolom a Karinthy-emlékgyűrű átadásán Sinkó Péter laudációját, amelyben azt mondta rólam Farkasházyt idézve: ahogy Gogol köpenyéből az orosz írók annak idején bújtak elő, úgy mi, humoristák, mindnyájan Sándor Györgyből. Az is könnyekig meghatott, hogy Eperjes Karcsi is frappírozott engem. Szeretem Sándor Gyurit, mondta, s ennél többet ember másik embernek nem mondhat. Engedje meg, hogy zárásképpen felolvassak Assisi Szent Ferenc imájából: „Uram, tégy engem békéd eszközévé. Hogy szeretetet vigyek oda, ahol egymást gyűlölik… Óh, Uram, segíts, hogy ne vigasztalásra vágyakozzam, hanem hogy én vigasztaljak. Ne megértést keressek, hanem hogy én értsek meg másokat. Ne magamnak keressem a szeretetet, hanem hogy én szeressek. Mert aki ad, az kap. Aki megbocsát, az nyer bocsánatot. Aki meghal, az születik újjá az örök életre. Ámen.”
origo.hu
Ukránbarát és bevándorláspárti paktumot kötött az Európai Néppárt és a baloldal – Magyar Péter és a Tisza Párt is jóváhagyta a megállapodást
