Lángoló autóbusz és apokalipszis

Újabb kori líránk középnemzedékének egyik legeredetibb, markáns arcélű képviselője, Kemsei István Zsánerképen az autóbuszon címmel adta közre újabb költeményeit. A kötetet egységessé, a szó áttételes értelmében öntörvényű, önálló mozaikokból összeillesztett verses regénnyé formálta a költői képzelet. Ámbár ez sem lenne kevés, ennél jóval többet kínál olvasóinak. Kemseinek megadatott az a képesség, hogy a legprofánabb valóság képeiből szuggesztív, az olvasó tudatába mintegy beleizzó látomást teremtsen úgy, hogy a zsánerképek megőrzik realista jellegüket is. A verseskönyv így egy, a saját korábbi, közel- és régmúltbeli alakmásainak mindegyikét alulmúló városnak, székesfővárosunknak jelenlegi rémképét adja vissza. A valóság itt és most olyannyira lehangoló, hogy látszólag alig kellett az éles szemű alkotónak bármit is hozzátennie. Viszont ahhoz, hogy a „sült”-valóság és a legtisztább képzelet elemei egységes költői fikcióvá finomuljanak, vérbeli költő szükségeltetik.
Az Előversengés című bevezető költemény élő példája a kétféle valóságminőség ütköztetésének. „A Kassai tér–Róna park között egy pompázatos életmű akadt fönn a megnevezhetetlen viszonylaton és ezer darabra hullt.” A valóság és a fikció határán borotvaélen táncoló groteszk felütést követi egy szürrealista kép a mindent miszlikbe tépő, kannibáli sorsról. A válságokkal, belső meghasonlásokkal küszködő költő látszólag nyugodtan ül a buszon, belső harcairól „a jó tömeg” mit sem sejt. Ortega tömegemberének még van ereje ahhoz, hogy öntelt úrfiként kérkedjen közönségességével. A posztszocialista tömegember, akinek egyedeit Kemsei éleslátó palettával festi meg – a Szobafestő, Az ellenőr, Az álláskereső és a többiek – az álmodozáshoz, a kérkedéshez egyaránt fáradtak. Mi több: verítékeznek. Izzadnak: „A buszról délben veríték szakad, mélyét átkos sugárzás tölti el: Napsütés.”
A költő kegyetlenül, s mégis részvéttel varázsolja elénk mindennapi autóbuszútjainak fő- és mellékszereplőit, az olvasó nőt, az anyát a gyermekével, magyarokat, külföldieket, pestieket, vidékieket s végül a „legszolgább szolgát”, a buszvezetőt is. Hitelesen érzékelteti, anélkül, hogy ítélkezne fölöttük: ezek az emberek áldozatai is egy „átmeneti” kornak, de valahol mégis, sőt alapvetően maguk tehetnek sanyarú sorsukról. A sok kis látomás szükségképpen torkoll a lángoló autóbuszt vizionáló záróversig. A költővel együtt teszszük föl a kérdést: vajon megmentheti-e a világ még saját magát az apokalipszisba buszozó, száguldó, menekülő végkifejlettől?
(Kemsei István: Zsánerképek az autóbuszon. Orpheusz Könyvek, 2003, 86 oldal, 1200 Ft.)