Tanuljuk meg a rendet

Lukácsi Huba, a Szent Imre Gimnázium magyar–angol szakos tanára évtizedes pedagógusi tevékenységével is komoly reputációt szerzett. Már a pártállami időkben is a Szent István Társulat könyvkiadójának fordított angol teológiai és szépirodalmi munkákat, ami akkor nem számított jó ajánlólevélnek szakmai berkekben. Az idei könyvhétre fordította le a huszadik század emblematikus angol költője, Thomas Stearns Eliotnak A kultúra meghatározása című esszékötetét. E tanulmány magyar fordításával többen a szakma nagyjai közül sem tudtak megbirkózni.

Miként talált önre T. S. Eliot, az esszéíró? Miért pont A kultúra meghatározása című kötetet választotta?
– A kilencvenes években fordítottam le magyar nyelvre Molnár Tamás vallás- és társadalomfilozófus angolul írt Az egyház – évszázadok zarándoka című kötetét. A professzor úr több helyen is utal Eliot esszéjére, s egyszer idézi is a híres könyvből a kultúra egyik meghatározását. Eliot mondatai a mai modern, magyar irodalomtudományi munkák tónusához képest úgy hatottak rám, mint az eltikkadt sivatagi vándorra az üdítő hidegvizes kortyok. Kindelmann Győzőnek, a Szent István Könyvek szerkesztőjének kérésére Erdődi Gábor barátom, Dylan Thomas kiváló magyarítója megszerezte a könyvet a kiadónak. Nem hittem volna, hogy nekem kell lefordítani, de több, általam javasolt neves kolléga is nemet mondott, így a kiadó rébeszélésére vállaltam a nem könnyű feladatot.
– Mitől olyan különleges ez a könyv?
– Eliot költő létére nagyon vigyáz arra, hogy fogalomhasználatában ne legyenek kétértelműségek. Nála nincsenek csúsztatások, amelyek olykor a legnagyobbak munkáiban is ellentmondanak az elemi logikának, esszékötete éppen a pontossága miatt számít szemantikai bűvészmutatványnak. Abból indul ki, hogy ha definiálunk valamit, akkor azt kikanyarítjuk a jelenségek köréből, elkülönítjük a többitől, megvonjuk a határait. Ez egyúttal korlátozás, ami persze több nézőpontból is megtörténhet.
– Akkor hát mi Eliot egyedi nézőpontja a kultúra meghatározásában?
– Voltaképpen, ha a születési évszámokat nézzük, Ady, Babits, Kosztolányi ugyanannak a nemzedéknek voltak a tagjai, mint Eliot. Babits, akár nyugatos társai, ugyanabból a szempontból közelít a kultúrához, mint Eliot, amikor azt mondja, hogy „Hiszek az észben, hogy ameddig él, hűséges szolgája annak a valaminek, amit el nem ér”. Az elmúlt század elején Európa legjobbjai szinte egy emberként vallották: használjuk az értelem apparátusát, de tudnunk kell annak korlátait is.
– Mi tette nehézzé a fordítást?
– Nagyon nehéz volt visszaadni Eliot egyszerű, majdhogynem mindennapi nyelvének árnyalatait és rejtett többszólamúságát. Neki nincsenek a dolgokat megérzékítő költői jelzői, és ez majdnem szó szerint értendő, legfeljebb jelzi a fogalmak szűkítését és bővítését. Egyetlen metafora van az egész könyvben. Ha az ember kap az eredeti mű írójától egy különleges képkapcsolatot, beindul a fordítói fantáziája és az eredeti metafora asszociációs tájékán, a saját anyanyelvében talál olyan nyelvi formulákat, amelyek közvetítik a képkapcsolás lényegét. Na de ha nincs metafora, nincsenek megérzékítő jelzők, s ott áll előttünk meztelen-szikáran a mondat, alanyával, állítmányával és egyéb bővítményeivel, sajátos szerkezeteiben, nincs, ami felpörgessen bennünket. A fordítónak egy valóságos nyelvi pusztaságban kell megéreznie a szöveg sodrását és megtalálni annak magyar megfelelőit. Nem véletlenül volt Eliot 1919-es első kötetének címe Puszta ország. A lendítőerőt mégis attól kaptam, hogy amikor kezdtem a szöveget a maga mélységében megérteni, fölsejlett a gondolati építmény monumentalitása. Eliot igazi angol író, akiben pátosz van, emelkedettség – érzelmesség nélkül, de a szöveg nemes zengésű, tiszta mondatainak dobbanásai egyszer csak marokra fogják az olvasó szívét. És e pillanatban végre megszólalt bennem Eliot, a költő, aki együtt látja egy jelenségben a gondolatot, az érzést és a formát.
– Mennyi ideig dolgozott a kötet szövegén?
– A munkát tavaly szeptemberben kezdtem el, idén május közepén adtam le a kéziratot, s egy hónap múlva meg is jelent. Egy tanév tartama alatt foglalkoztam vele, de ez elég volt ahhoz, hogy Eliot hatására azóta kicsit más szemmel nézzek minden cikkre, értekezésre. Azóta jobban megérzem, ha valaki nem helyezi el pontosan egymás mellé a mondatrészeket, vagy két mondat nem következik egymásból. Kiváló, mi több, világirodalmi nagyságrendű alkotók munkáiban is megsejtem, hogy Eliot mértékével mérve még az ő mondataik sem illeszkednek mindig szervesen egymáshoz. Eliot figyelmezteti az embert arra, hogy minden írásmű szerves egység. S arra tanít Karinthy szavaival élve, hogy próbáljunk rendet tenni a fogalmak bábeli zűrzavarában.