-SHOWBIZ-
Szárszón ugrott a sínekre a költő. Legalább olyan kedves volt neki a sín, mint a Duna, de a hideg vas biztosabb halált hozott. Szelleme tovaszállt Szárszóról, betöltötte a városban bolyongó hazátlan lelkek csendjét, hogy egész népét nem középiskolás fokon tanítsa, túl Horger Antalon, túl a koron, amely elhozta a magyar számára az új évezred fenyegető sötétségét. Most a költőre gondolok, motyogom magamban A Dunánál kezdő sorait, mert a Budapest plázson vagyok, és ez itt nehezen bírható. „A rakodópart alsó kövén ültem, / néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. / Alig hallottam, sorsomba merülten, / hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.”
Fecseg a felszín, fenyeget a sötétség. 2003 augusztusában egy rothadó, bűzlő, lakhatatlan és pusztulásra (rögtön)ítélt, valaha európai főváros arculatfelelősei a show kedvéért most homokkal borították be a lipótvárosi alsó rakpart egy részét. Mert a párizsiak is elhozzák minden évben a tengerparti nyarat a Szajna-partra, utánozzuk csak, ami nyugati, ami eurokonform, hadd higgye a magyar, fejlődik Budapest. De a homokkal, pálmafákkal és kerti zuhanyzókkal telehintett rakparton ülve kijózanít a folyó szaga. A folyó szaga, amelynek jegén az igazságost koronázták, az átkozottá lett folyó szaga fejbe ver, bénít, mert istentelenül büdös és szennyes, mint a homokpad felszíne alatt erjedő Budapest székesfőváros.
Mi a plázs? Lapunk hasábjain Dévényi István már beszámolt róla, most csak annyit: riviéra hangulatát idéző vízparti, szabadidős tevékenységre alkalmatos hely, sétány, föveny, kerthelyiség, terasz, nyavalya. A leutánozott Paris Plage több kilométer hosszú, ahol az italozgatáson kívül beszivárog a kultúra is a homokba, kiállítások, előadások, na és persze sportolási lehetőségek gazdagítják a folyó- parti fesztivált. Budapesti plázsunkon a semmitől sodródó embernek az lehet a benyomása, hogy itt mindjárt augusztus 20-i tűzijáték lesz, vagy Budapest Parádé, mert vonul a nép, az istenadta nép, mint falusi búcsúkon a céllövölde előtt; felvonul a városlakó, mert a plázson végig kell menni, még ha nincs is ott semmi. Mindjárt a bejáratnál lovári nyelvezetű honpolgárok járják a salsát, szól a dobozhangú muzsika a táskarádióból, megvan a hangulat, veszem az adást, átjön a fíling. Egyébként a férfinak fehér halásznadrágban, fehér izomtrikóban kell idejönnie, borotvált mellére lógó vadiúj, képküldő telefonnal, szemén a csak kívülről sötétítő napszemüveggel, mert ezt kívánja a show. A tizenéves lányok vállán nonfiguratív tetkó, hajuk raszta vagy fonott, szájukon kontúr, átlátszó rucijuk alatt kirakati fehérnemű. Ez kell, nagyon kell, így és már érzem, ez itt nem más, mint egy korai Forman- vagy Menzel- filmrészlet, mondjuk a Fekete Péter vagy az Egy szöszi szerelmének cinikusan megfestett, kabarészámba menő báljainak kelet-európai valósága: majmoljuk a nyugatot, de nem megy az utánzás, magunkat tesszük nevetségessé.
A Duna partja a magyar fővárosban sírásra késztet. Hiányoljuk, de hiába az igazi plázst, a sétányt, ahol a pesti gavallér a budai kisasszony füle mögé szagol, ahol szerelmek szövődnek vagy gyászukat sírják a folyónak keseredett aggok. Hiába, igen, ránk fogják, mi csak a múltba lesünk, holott az már eltelt, a jövőbe kell belenézni, bícselni kell, és Sláger Rádiót üvöltetni a lipótvárosi rakparton, Szulák Andreának kell csápolni a fövenyen, és érezni, szinte már párizsiak vagyunk, akár Ady a század elején. Egyesülünk Európával, homokozunk, homokosodunk, ez trendi. Bízzuk csak rá magunkat korunk megmondó-embereire, majd ők tudatják velünk, mi a frankó. S akkor József Attila felnéz a Dunában úszó dinnyehéjról, s fogunkat összeszorítva sziszegjük vele: „Ijessz meg engem, Istenem, / szükségem van haragodra. / Bukj föl az árból hirtelen, / ne rántson el a semmi sodra.”
origo.hu
Orbán az orosz olajon és gázon keresztül intéz olajat és gázt – Kószáló Ladikpisztol
