Esthajnalcsillag a kiskápolna felett

Szenvedni kell a jóért. Ilyenkor nyár idején, ha lélekemelő helyekre bujdosik a vándorló, a Balaton környékét járja. Persze távol a turisták által letarolt vízparttól, beljebb, a bozót mögött, a völgyhajlatban baktat, ahol még sűrűn áll a Létezés, nyiladozik tőle az ember elméje. Lelléről Bece-hegyre igyekszik a magunkfajta polgár.

Szenvedni pedig a MÁV nyári járatain remekül, céltudatosan lehet. Katlanhoz, napégette konzervdobozhoz hasonlatos a déli parton mindhalálig zötykölődő sebesvonat. Számos bokornál megáll az izzó vas és a zárhatatlan sátáni latrina szagát árasztó kék förmedvény. Homlokomon gyöngyök, húsom átfőtt, bugyborékoló, jéghideg hosszúlépésre gondolok.
Szenvedni megéri, mert Lellén bornapokat tartanak a hegyközség szervezésében, és a hegybíró borai kárpótolnak minden kegyetlenségért. A balatonboglári borvidék egyik legnagyobb hegyközségének friss, zamatos borait kínálják Lelle fapavilonjaiban vasárnapig a gazdák. Az ötszázöt hektáros szőlőterület ötszázötven tagjából tizennyolc képviselteti magát a kóstolón, ahol a sörhöz szokott németeken, cseheken kívül a szakértő helybeliek is szívesen nyeldeklik a BB árnyékából kinőtt, tisztelettel termelt, egyedi borokat. Minden évben megválasztják Somogyország legjobb borát, idén a Somogyi nők bora címet is feltalálták, a díj első birtokosa a lellei hegybíró, Buzássy László Cabernet Sauvignon rozéja lett. A bíró húsz hektáron termelt nedűi közül azonban engem az aranyérmes Chardonnay-ja fogott meg legjobban, az üde, tisztán csilingelő bor kimosta belőlem a sebesvonat hányattatásait. Buzássyt az idős székely, Réti Karcsi bácsi segíti a borkészítésben, nagyon telt, vastag Cabernet-jük az ő keze munkáját dicséri: a bort még az Esterházyak által dedikált, tizenkilencedik századi szakkönyv alapján készítette.
Szenvedni azért a műanyag intercityn is lehet, Keszthely felé suhanva a neonfényben, körben Cakó Ferenc homokanimációira emlékeztető gondterhelt fiatalokkal, akik úgy gubbasztanak ásványvizes palackjuk, életmódmagazinjuk fölött, akár városi galambok az ereszen hajnaltájt. Lelléről – bár szép borokat kóstolhattam –, továbbvágyom, el a sínek mentén a ricsajból. Ahogy meglátom a Bece-hegyi kiskápolnát odafent az oldalban, rám terpeszkedik a megzavarhatatlan derű, mélyen szívom magamba a Keszthelyi-hegység déli lejtőin megbúvó lugasok szerelmetes erejét.
A hegyen éldegélő Kovács Vili bácsi nem akármilyen figura. Süt-főz minden cimborának, persze nem véletlenül, hiszen huszonkilenc éven keresztül volt a honvédség élelmezésénél, többek között a tapolcai rakétaosztály főszakácsaként. A befolyásos gyomrokat elnehezült időkben is nyugtatgató Vili bácsi épp a csülökpörköltről meg a pacalról vitázik vendéglátónkkal, amikor meglepjük: kínáljon csak meg a hegyen termett Bece-hegyi „Retteneteséből”, amivel a helyi mustrák ezüstjét szokta elnyerni.
Kovács Vilmos mára elmenekült a zajból, csak akkor megy le a hegyről, ha neves drámaírónk ismét politikai nagygyűlést tart valahol a környéken. A nemesvitai születésű főszakács az apai hagyatékra költözött, miután ’71-ben visszakapta a háztájit a Bece-hegyi kápolna fölött. Szépen gondozza a Lakhegyit, Rizlingszilvánit idefent, azt mondja, télen sincs gond, összejár a tucat ember, aki a hegyen él, ultiznak, boroznak, harapnak olyankor. Kéthetente mise is van a kápolnában. Ha dühös, oka van rá: valamelyik „hirtelengazdag” Pestről megint itt vásárol telket, bontja a hegyoldalt, a soktonnás monstrumok pedig zúzzák az utat, döntik a kerítéseket. „Mert megvette a telket, azt hiszi, övé Bece-hegy, dózerol, rombol, nem törődik semmivel” – sóhajt, aztán a szőlőműveléshez szükséges megszállottságról beszélgetünk, de már odafent ragyog a Vénusz, aludni megy a dagadó hold.
A felső szomszéd rögtönzött koncerttel ajándékoz meg minket éjjel. Józsa Péter az esseni zeneakadémia friss diplomása, nyaranta itt gyakorol, most virtuóz Schubert-előadását hallgatjuk, kimegyek aztán a teraszra, sebesvonatra, hegybírókra, intercityn gubbasztó generációs sznobokra, hegyoldalt bontó senkiháziakra, meg a Lakhegyi mézesre gondolok, nézem az Esthajnalcsillag, Szigliget, Badacsony, Fonyód és Keszthely reszkető fényeit, s én, Istenem, feltalálnám a spanyolviaszt, megváltanám a világot.