A valóság feletti dokumentarista

A nyaralásból visszatérő filmszakmát a világ minden táján megrázta s fölkavarta a hír: pöckingi otthonában, szeptember nyolcadikán este, tíz perccel tizenegy előtt, alig néhány nappal százegyedik születésnapja után elhunyt Leni Riefenstahl, a harmincas évek Németországának világhírű táncos, pantomimes, filmes személyisége. Váratlan volt a hír, annak ellenére, hogy hívei, tisztelői augusztus 22-i, százegyedik születésnapján betegágyában köszöntötték föl. Ugyanis kicsit mindenki reménykedett abban, hogy a művésznő a szó fizikai értelmében is halhatatlan. Sokan, nagyon sokan kísérték el utolsó földi útjára szeptember 12-én négy órakor a müncheni Ostfriedhofban.
A magyarországi emlékező feladatát megkönnyíti, hogy a Nagyvilág Kiadó az idei könyvhétre jelentette meg Leni Riefenstahl Emlékeim 1902–1945 című kötetét Liszkay Zoltán fordításában. E regényként is élvezetes, lebilincselő memoárkötet elolvasása után árnyalt képet kapunk arról, ki is volt ő, kinek bizarr életműve és életútja a maga különösségében is modellezi a huszadik század nagyszabású történelmi drámáit és groteszk emberi tragédiáit. A kötet borítójáról egy álmodozó szemű, csodálatosan szép leány tekint reánk. A könyvből pedig megtudjuk, hogyan vált egy művészetre fogékony berlini polgárcsalád piciny korától kezdve excentrikusnak ítélt gyermekéből ünnepelt táncosnő, színésznő, operatőr, rendező, író. A varázslatos, az egyedülálló Leni Riefenstahl, kire árnyékot vet az a kettősség, hogy bár nem érdekelte soha a politika, csak a művészet, de a német nemzetiszocializmus legkiválóbb propagandafilmjeinek rendezője volt, Hitlernek és számos prominens, hírhedett nemzetiszocialista figurának is személyes jó ismerőse. Ahogy Eizenstein Patyomkinja vált a világtörténelem egyik nagy hazugságának, a szovjet típusú szocialista forradalomnak hitelesítője, úgy teremtett akaratlanul mítoszt a nácizmusnak a berlini olimpiáról készített két lélegzetelállítóan gyönyörű, művészi dokumentumfilmjével, az 1938-ban keletkezett A népek ünnepe és A szépség ünnepe című alkotásokkal. Miután hosszú meghurcoltatások után minden bíróság fölmentette a háborús uszítás vádja alól, mindenkit beperelt, aki bárhol is gyanúba hozta őt a nemzetiszocializmussal. Könyvében a határtalan naivitás jegyében írja le: „Tévedés a gyakorta ismételt vád, mely szerint propagandafilmet készítettem. Dokumentumfilm volt.” S bármilyen különösen is hangzik, a filmek megtekintése után ráébredünk: lényegében igazat mondott. A kék fény című művészfilmjét követendő mintának tekinthetné minden misztikus, avantgárd, költői realista filmrendező. E filmet, melynek forgatókönyvét Balázs Bélával, szerinte korának legjobb filmforgatókönyv-írójával íratta meg, már 1932-es bemutatásának évében is ünnepelték, különleges látásmódja és atmoszférája saját bevallásuk szerint is megihlette a pop-art, a független amerikai filmművészet számos kiválóságát, Andy Warholt, David Bowie-t. Jancsó Miklós és Hernádi Gyula valóságot és misztikumot keverő munkái, de például a hollywoodi fenegyerekek, Georg Lucas és Steven Spielberg nagyszabású mese-sci-fijei sem születhettek volna meg jelenlegi formájukban Leni Riefenstahl közvetlen vagy áttételesen inspiráló hatása nélkül. E vitathatatlanul nagy művésznő és sokak szerint nagy konformista igazi titka, hogy a szó teljes értelmében esztéta volt. Ez igazából nem is titok, ő maga leplezte le önmagát, amikor több ízben is leírta, kijelentette, hogy őt az a csúnya, művészetidegen valóság igazából soha nem is érdekelte. (Leni Riefenstahl: Emlékeim 1902– 1945., Nagyvilág Kiadó, 2003. 422 oldal, 3600 Ft.)