Aranyváros: kapuk és labirintusok

Művészetének méltatója, barátja, Pilinszky János mondta búcsúztatójában Ország Lili festőművészről (1926–78): „Te már ott állsz ebben a bizonyos rettenetes és egyedül érdemes útvesztő bejáratában, szelíden befelé invitálva az arra jövőket… hogy lépjünk be és járjuk végig mi is azt a bizonyos labirintust, amit te megjártál, hogy egyszer mi is hasonlóak lehessünk tehozzád.” A mondat második fele ezekben a napokban annak a labirintusnak a bejáratánál olvasható, amelyet a rendezők a Budapest Galériában építettek fel, hogy ily módon is érzékeltessék annak az útnak az irányát, kanyarulatait, amelyet különös, a XX. század második felének magyar művészetében senki máséhoz nem hasonlítható életművét létrehozva a művész bejárt.
A zsidó nyári fesztivál alkalmából, a Nekem szülőhazám című tárlatsorozat részeként megvalósult, szeptember 14-ig látogatható kiállítás olyan alkotó műveit mutatja be, akinek helye, fontossága mára nyilvánvalóvá vált a kortárs magyar művészeten, kultúrán belül, aki azonban nemzetközi rangját távolról sem nyerte el. Ellenkező esetben akár hivatkozási pont is lehetett volna például azon a nagyszabású kiállításon, amely még e napokban is látható Grázban, Bábel tornya címmel. A nyelvek, az írás, a kultúra fejlődésének s e fejlődés kortárs művészetben való tükröződésének ugyanis aligha lehetnek kiválóbb példái, mint Ország Lili művei a hatvanas évekből. Az ősi jelekben számára az idő rétegei sűrűsödtek, az a gazdag kulturális tradíció, amely védelmet nyújthat az ember számára mindenféle – a lelket, a gondolkodás szabadságát és magát a puszta életet fenyegető – erőszak ellen.
E fenyegetettség a szó szoros értelmében alapélménye volt az akkor még Ungváron élő, s Öszterreicher Lili nevet viselő kislánynak a második világháború éveiben. A város téglagyárának udvara, ahová az ungvári zsidókat összeterelték, éveken keresztül visszatérő látomásként jelent meg előtte, az ötvenes évek első felében festett képeinek visszatérő motívuma, ahogyan egyik legismertebb korai alkotása, az 1955-ös Kislány fal előtt című műve mutatja, a magas, áthatolhatatlan téglafal, amely mögött titkok rejtőznek. Ez a fal jelent meg a metafizikus festészet mestere, Chirico művein is, míg azonban azokon a falon túli világ a lét lehetséges gazdagságát jelképezte elsősorban, e korai Ország-műveken a titkok fenyegető árnyak képében jelentek meg.
A változás folyamatának kezdetét a művész bulgáriai és oroszországi tanulmányútjai jelentették, ahogyan a tárlat kurátora, Kolozsváry Marianna írja, a találkozás a szláv ikonok világával, a vallás misztikumával, az ikonfestők szent alázatával. Felfedezte a szentendrei köveket, s Vajda azok által inspirált műveit, megismerte a prágai zsidótemetőt – a sokféle élmény nyomán alakította ki immár máséhoz nem hasonlítható művészi világát. Ezektől az évektől kedve nem a zárt világ, a fenyegetés jelképe volt már számára a fal, hanem inkább a múlt, a teljesség újraépítésének a lehetőségét jelentette. A kelet világa éppen úgy meghatározó részévé vált műveinek, mint az ókori Pompeji festett, mozaikokkal díszített falai, az ikonosztázok gazdagsága éppen annyira vonzotta, mint a Panaszfal kövei, amelyekbe generációk sorsa, fájdalmai és reményei épültek bele.
„Szinte úgy éreztem, hogy valaha ott jártam, hogy a házakat fel kell építenem és a templomokat, végig kell járnom sok labirintusban, meg kell néznem a panaszfalakat.” Így vallott a kövekhez, falakhoz fűződő élményeiről, amelyekből az Aranyvárost éppen úgy képes volt újraépíteni a hatvanas évek elején, mint az Aranykaput, a Pompeji utcát, s amelyekből egy évtizeddel később összerakta a maga színekben, érzésekben, asszociációkban gazdag Történelmi mozaikját.
Vitathatatlanul jelentős művésznek számított már akkor, hiszen 1967-ben Székesfehérvárott, egy évvel később Budapesten mutatkozott be önálló tárlattal, 1966-ban Izraelben állított ki. Gyűjtői lettek, legtöbb alkotása id. Vasilescu János gyűjteményébe került, amelyből – illetve a gyűjtő által létrehozott alapítvány anyagából – a mostani kiállítást is rendezték. A jelen sikerei akár a labirintus végét is jelenthették volna számára, a fényt, megnyugvást, ő azonban távolról sem érezte befejezettnek azt, amit addig létrehozott. „Az a labirintussorozat, amit festek most, az én labirintusom. Ezen végig kell mennem, és én úgy megyek végig, hogy megfestem. Borzalmas kín, de itt nem lehet megalkudni. Ezt be kell járni.” Titkok tudója volt, valóban, amikor az utolsó kanyarulat után belépett az Aranyváros kapuján.