Hajnali részegség a katedrális előtt

Sumonyi Zoltánt reneszánsz alkotónak is nevezhetnénk, hiszen a regény, a dráma, a rádió- és tévéjáték műfajában egyaránt kiváló műveket alkotott. A magyar irodalmi rádiózás emblematikus alakja, de elsősorban költő. Az idén ő nyerte el a hagyományos balatonfüredi Salvatore Quasimodo költői verseny első díját.

Ön több irodalmi műfajban is alkot, több verseskötete és drámája is megjelent.
– Huszonhárom önálló publikációmból tíz verseskönyv, de a kétkötetnyi történelmi drámámat is klasszikus drámai jambusokban írtam. Elsősorban költőnek szeretném hinni magam, több mint negyven éve. Első verseskötetem, a Spártai suhanc 1967-ben jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál, s hosszú ideig csak verseskönyveket tettem le az asztalra (főleg Vas István asztalára, akiről később életrajzi esszét is írtam), mígnem 1981-ben megjelent a Panel-halom című kisregényem. Ennek folytatásaként írtam meg most a Panelhalmokat, úgy, hogy egy kötetbe szerkesztettem a huszonkét évvel ezelőtti történettel.
– Hogyan érzi magát egy költő a vadkapitalizmusban, amely a rendszerváltozáskor táplált reményeink ellenére ennyire lebecsüli a valódi irodalmat?
– Kénytelen voltam észrevenni, hogy a könyvkiadók részben privatizálódtak, vagy megszűntek, mint a Szépirodalmi, a Magvető pedig – a másik régi kiadóm – valami egészen másféle formációvá alakult. Ezek az új struktúrák költészettel már nemigen akarnak foglalkozni, hiszen „a líra az üzleti életben nem játszik”. Mutatóban, jóindulatból ki-kiadnak verseskönyvet is százötven-kétszáz példányban, ami kész ráfizetés, s ezt persze egy kapitalista nem vállalhatja. Mert a terjesztők meg át sem veszik a verseket. Arra gondolva hát, hogy végül ez is megjelenés, fölkérésre megírtam a Batthyány-breviárium című történelmi tanulmánykötetet. Később ebből táplálkozott az a történelmi regény, amelyet már egy nagy kiadó fölkérésére írtam, s eközben úgy megszerettem a műfajt és a témát is, hogy három év alatt trilógiává kerekedett. A pelikán vére, A diadal íze és Az oroszlán torka egyetlen történelmi személyiségről, a XVI. században élt Batthyány Boldizsárról szól. A Batthyány-trilógia sikere után jelenhetett meg a Panelhalmok című ikerregény, ami azért érdekes, mert az első „fejezet” 1979. szeptember 14-én játszódik, a második pedig 2001. szeptember 14-én, ugyanazokkal a szereplőkkel. Ami közben történt, arról jobbára hallgatok, de a különbség, reményeim szerint, önmagáért beszél. Érdekes, mi több, élvezetes játék volt.
– A három Quasimodo-díj ékesen bizonyítja, hogy a „játékok” közben sem hallgatott el az első számú múzsa.
– Igen, ebben a helyzetben nekem kapóra jött a Salvatore Quasimodo költői verseny, amelyre minden évben elküldtem Balatonfüredre egy-egy új versemet. S mivel számomra valóban fontosabb volt a részvétel, mint a győzelem, a határidő is arra késztetett, hogy legkésőbb május végére mindig elkészüljön egy jelentősebb vers. Már az első alkalommal, 1993-ban elnyertem Balatonfüred város különdíját, aztán 1998-ban Veszprém megye különdíját. A két „ezüst” után idén elnyertem az „aranyat” is. De komolyra fordítva a szót, tudni kell, hogy egy irodalmi díjat nem lehet azzal a mércével mérni, mint a sportteljesítményeket, a legjobb tizenkét vers közül csak szubjektív alapon lehet kiválasztani a díjazottakat.
– Köztudott, hogy szereti és gyakorolja is a műfajok átjárhatóságát. Miről szól a nyertes Bologna-vers?
– Valóban nehéz egy költeményt prózában elmondani, hiszen azért írtam meg versben, mert az élmény azt a formát követelte meg. A fordítottját nemegyszer megtettem, először úgy, hogy eredeti Bartók-leveleket sűrítettem tíz versből álló ciklusba. Később folytattam Pál apostol leveleivel, a Hegyi Beszéddel, a Tizenöt zsoltárral, s ezek hanglemezen, CD-n, tévéfilmen is megjelentek Gryllus Dániel megzenésítésében, Sebestyén Márta és a Gryllus fivérek előadásában. A Panelhalmok című regényben viszont azt játszottam el, hogy korábban megírt verseimet prózaként illesztettem a regény szövetébe. A Bologna, 1995. szeptembert sem nehéz prózában elbeszélni, hiszen maga a vers egy valóságos élmény lineáris felmondása. Nekem Itália a legnagyobb élményem, hiszen 1988 óta rádiós kollégáimmal rendszeresen részt veszünk a Prix Italia nevű nemzetközi rádiós és televíziós fesztiválon, amelyet évente más-más városban rendeznek. 1995-ben késő este érkezünk meg Bolognába, valamennyien elcsigázva a majd’ ezer kilométernyi vezetéstől. Nagy nehezen megtaláljuk, talán a legrövidebb bolognai sikátorban, az előre lefoglalt kis albergót, felsorjázunk a szűk lépcsőfordulókon, s éppen elalszom, amikor fölráz a portás. Azonnal ugorjak, otthagytuk az autót a szálló előtt, s a hajnali halárusok nem tudnak tovább menni. Félálomban, mezítláb ugrom a volánhoz, sikátorokon, széles utcákon hajtok át, de sehol egy szabad hely, ahol leparkolhatok. Végül egy templomtérre érek, s a látványtól ébredek szinte riadtan: a hajnali derengésben teljes pompájában tárul elém egy hatalmas, gótikus katedrális. Kiszállok, körbejárom, aztán csak bámulom a fehér bordaíveket. Az autó meg ott parkol az erősödő forgalomban. A hajnali misére érkezők döbbenten látják, hogy a templomkertben egy őrült révülten ül egy sírkövön, mezítláb, pizsamában. Ennyi a vers. Végül is, anakreoni sorokba törve, és Lukács Sándor előadásában elég jól szólt szeptember 6-án, Balatonfüreden.