Pályadíjas regénye még kéziratban van, de a szeptember 11-i eredményhirdetésen, önről szóló rádiós műsorokban csak szépet és jót mondtak Az ecetfa illatáról. Önről személyesen kevesebbet hallottunk.
– 1955. február 28-án, tíz óra előtt tíz perccel, Halak jegyében, Mérleg aszcendenssel jöttem a világra. Budai gyerek lévén, szegedi egyetemi éveim során dunántúlinak vallottam magamat, kitaláltam egy külön bejáratú tájszólást is. Már a Kaffka Margit Gimnázium biológia tagozatának diákjaként megmutatkozott irodalomszeretetem, biológia-kémia tanulás helyett versekkel és novellákkal őrjítettem meg a környezetemet. Előfelvételis katonaévek után: József Attila Tudományegyetem, Szeged. Mivel már katonakoromban Latin-Amerika volt a mániám, a magyar– történelem mellé a Latin-Amerika szakot választottam harmadikként, hamar szakköri titkárnak választottak. 1973-ban voltam katona, s akkor, szeptember 11-én ölték meg Salvador Allendét, és dacból azért sem angolszáz, hanem spanyol irányt vettem.
– Igaz, hogy börtönben is volt nevelőtanár?
– Szegeden, a hatkilósnak becézett szakmunkásképző és szakközépiskolában kezdtem felnőtt életemet, ahol kézilabdaedző is voltam, tolmács panamaiaknál, kubaiaknál, s arra is lehetőséget kaptam, hogy délutánjaimat az Étoile-ban – így neveztem el a híres szegedi Csillag börtönt – töltsem a kihelyezett esti tagozat tanáraként. Életem egyik meghatározó élménye Jan Stratilek, a hírhedt cseh postarabló, egyik legtehetségesebb tanítványom volt. Amikor lecsukták, annyit tudott magyarul, ami a rabláshoz szükséges volt: fel a kezekkel! Nekem magyar és cseh irodalomból készített kiváló dolgozatokat, ő tényleg jobb sorsra érdemes ember, sajnáltam, amikor kiadták a cseheknek, ahol kivégezték. Utána jött a szegedi Tömörkény, majd a fővárosi Budai Nagy Antal Gimnázium. Első frigyem Szegeden köttetett egy évfolyamtársnőmmel, aki később elvált tőlem, van egy huszonkét éves fiunk. Jelenlegi, boldog házasságom kötelékében nemrég született harmadik közös gyermekünk.
– Kiadói szakemberként számos érdekes könyvet szerkesztett és megjelent jó néhány saját kötete is.
– Ötéves szegedi, kétéves pesti tanítás után adódott a lehetőség, hogy lektornak mehettem a Gondolat Kiadóba filmes, színházas portugál–spanyolos Jolly Jokernek. Mind a mai napig nem értem, miért éppen én kellettem nekik, talán azért, mert kellett egyetlen ember mutatóban a naiva szerepkörére, aki nem tartozik semmiféle klikkhez. Munkában igencsak kiéheztettek, de az ott eltöltött egy év alatt megismerkedtem számos kiváló emberrel, közülük is kimagaslott Vágó Zsuzsa akkor még fiatal költő, később a Kassák Kiadó alapítója és igazgatója. A nagy átalakulás 1989– 90-es éveiben, aki keresni akart, vagy a pornóiparhoz csapódott, vagy modern leányregények kiadásából gazdagodott meg. Mi Zsuzsival úgy döntöttünk, hogy végre megváltjuk a nemes irodalmat, rövid ideig a Váci Göncöl, a szekszárdi Babits, majd a Colosseum Kiadónál dolgoztunk, aztán Zsuzsi megalapította a Kassák Kiadót, ahol tíz évig lehettem nagy dolgok részese. Ő avatott íróvá és költővé, hiszen kiadta a Te is az vagy című verseskötetemet, és sajtó alá rendezte második, állítólag nagyon vicces gyerekkönyvemet. Fazekas-beli tanítványom ismert rám: nahát, tényleg a tanár úr írta a Kis bolhakönyvet? Különösen büszkék lehetünk arra, hogy útjára bocsátottuk az Imigyen szóla Zarathustra című Nietzsche-alapművet az 1908-as eredeti, Wildner Ödön-fordításban. Zsuzsi zseniális ötlete nyomán összehoztuk a nagy visszhangot keltő Bűnrossz Versek című, 1993-as avantgárd antológiát is. Három Murphy-könyvnek álcázott groteszk aforizmakötetet is kiötlöttem. A könyvszerkesztői munkával mindmáig nem szakítottam, gondolok például a középiskolások számára részben megírt, részben összeállított, részben szerkesztett munkáim, a Kérdések és válaszok a görög mitológiáról, az Újszövetséget ismertető kötetem, hamarosan megjelenik az Ószövetséget magyarázó könyvem a Magyar Könyvklub gondozásában. Tíz év során átesve a „szabad” könyvkiadás minden gyermekbetegségén, megpróbáltunk vállalkozók is lenni, de embernek is megmaradni, végül sikerült magamat éppen egy újszülött gyermek apjaként egy időre munkanélkülivé felküzdeni. Aztán két évig tanítottam a Rákócziban magyart és történelmet. A Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumban négy éve dolgozom, itt lehorgonyoztam, gyakorlatilag nagyon megszerettem, de elvben mégis úgy gondolom: nagyon fontos lenne, hogy az ember olykor-olykor válthasson. Egy bizonyos időt eltöltene újságíróként, aztán tanárként, mert egy idő után dohos lesz a levegő, ha mindig ugyanazt szívjuk.
– Úgy tudom, hogy járt imádott Latin-Amerikájában is.
– A rendszerváltás időszakában nem ébredtem elég korán, aztán csak hallom, hogy tanítványaim fillérekből eljutottak Kubába, mások hatvan márkából fölfedezték Kínát, én, amikor föleszméltem, száz dollárból kötöttem ki Latin-Amerikában. A Frida Kahlo iránti érdeklődés űzött Mexikóba. Valószínűleg – nem is annyira – tudat alatt, de fülig szerelmes lehettem e forradalmárból egy – 1925 szeptemberében történt szerencsétlen baleset következtében – százszázalékosan invalidussá lett, határtalan belső erejének csodájától átmenetileg felgyógyult, majd misztikus, ezoterikus látomások zseniális festőjévé lett gyönyörű nőbe, aki valóban teljes életet élt. Íróként már megelőlegeztem magamnak az utat és az élményt. Kassákos koromban volt egy ötletünk: írjunk álnyugati vagy pszeudoamcsi kommerszsorozatokat, én szültem is francia álnéven, Maga a tettes címen egy rémséges, mentségemül mondom: Rejtő-paródiának is beillő krimit, aztán egy ifjúságinak szánt szerelmes regényt, aminek az volt a címe, hogy Szerelmem, Mexikó. Már e mű hátterében a Frida Kahlo iránti vonzódás munkálkodott. Második, immár élő mexikói élményeimből sarjadó, Fölvett arc című könyvemhez Szepes Mária, a magyar ezoterikus-misztikus irodalom óriása írt előszót, a könyv 1998-ban jelent meg a Stádium Kiadónál, ahol éppen akkortájt látott napvilágot évfolyamtársam, barátom, a korán meghalt Bókkon Gábor kötete is. Irigyeltem őt, mert tudott ugrani, kicsit nagyképűen szólva, úgy éltem meg őt, mint Csáthot Kosztolányi. Könyvem megjelenését Kárpáti Kamil, a Stádium Kiadó költő vezetője mellett Ilia Mihály és Szepes Mária támogatásának is köszönhetem. Abszolút hiteles a történet az elsőtől az utolsó szóig, Mexikóban egyetlen fényképet sem készítettem, próbáltam az agyamba beírni. Regénybe foglaltam tizenhét éves lányénemet, nőiesített kamaszkoromat és Frida Kahlo figuráját, de a mű még- sem ezoterikus.
– Ön idén szeptember 11-én vette át a Konkrét Könyvek kiadó Vadzseni-pályázatának kategóriadíját. Hogyan jött ez össze?
– Véletlenül megnyitottam az Internet Konkrét Könyvek weboldalát, és megtaláltam a Vadzseni-regénypályázatot, arra gondoltam, lesz, ami lesz, beadok egy kéziratot. Elküldtem, elfelejtettem az egészet, de az ünnepi könyvhéten fölfedeztem a Konkrét Könyvek pavilonját. Látok ott egy kis embert, most már tudom, hogy ő Timár Miklós. Odalépek hozzá: „Ne haragudj, tévedés volt.” Azt kérdi: „Mi?” „Felnőtt létemre benyújtottam nektek egy regénykéziratot, aztán észrevettem, hogy a pályázatot igazi fiataloknak írtátok ki.” „Ne törődj vele, több kategória is van” – nyugtatott meg Miklós. Aztán egyszer csak kapok egy meghívót, hogy menjek el szeptember 11-én egy fogadásra valami A38-as dunai hajóra. A feleségemmel és még csecsszopó gyermekünkkel együtt mentünk a fedélzetre, ahol kiderült, hogy azért hívtak, mert elnyertem a Konkrét Könyvek Vadzseni-pályázatának különdíját Az ecetfa illata című regényemmel. És ott valóban irultam-pirultam a sok ironikusnak álcázott valódi dicsérettől. Azért is kaptam különdíjat, mert sok-sok fiatal „vadzseni” között én képviseltem egyedül a negyvenesek korosztályát, nem vagyok hát sem fiatal, sem vad. Az ecetfa illata című regényt úgy jellemezném, hogy ez egy ellen Werther-történet. Goethe János Farkas Werthere egy beleszeretés kudarcának története, az én könyvem pedig egy kiszeretés sikerének története. Stílusrétegeit és hangnemét tekintve van benne líra, kaland, filozófia, s állítólag „jól meg van csinálva”. Legjobban egy barátom véleményének örültem, aki elolvasta, és azt kérdezte: „Ez fikció?” Azt feleltem: „Igen.” „Akkor nagyon jó.” Helyesbítettem: „Te, figyelj, hazudtam, Az ecetfa árnyékában minden az utolsó szóig igaz.” Erre csak annyit mondott: „Pfuj!” Ez a két vélemény együtt a lehető legnagyobb dicséret. Mert fikció, nem fikció, az író nem tud leírni olyan szót, ami igaz ne lenne. Én ugyanis bedőltem Adynak: a legfőbb kategória az élet. Borzasztóan örülök a különdíjnak, annak dacára, hogy egyelőre még csak az öszszeget tudom, azt már nem, hogy bruttó vagy nettó, még kevésbé, hogy megkapom-e vagy sem, és hogy megjelenteti-e a kiadó az opust vagy nem. Fontos, hogy vannak pályázatok, amelyeknek eredményhirdetése sok csalódott ember köpködését kiváltja, ők nyomban azt firtatták: kinek a retyerutyája lehetek? Én tudtam, hogy a könyvemben van érték, ha nyerek, ha nem, ha kiadják, ha nem.
– Gondolkodott már azon, hogy miért vagyunk mi, emberek itt és most olyanok, amilyenek vagyunk?
– Én úgy fogalmaztam meg a kor fő betegségét: senki nem tudja a trendet, de mindenki korszerű akar lenni. Pedig ha Hamvast olvasnának, tőle tudnák: bármit szabad, csak ne legyünk korszerűek. Mert az olyan efemer.
origo.hu
Ausztriai buszbaleset: magához tért a kómából a két túlélő
