A művészetet is tanuljuk, mint a beszédet
– Mit jelent az, hogy valaki eredeti?
Pejtsik Péter: – Nem használom ezt a fogalmat, mivel a művészetben elég sokrétű a jelentése, és zavaros az alkalmazása. A művészi eredetiségről alkotott mai fogalmunk több tényezőből tevődik össze. Az egyik a romantika eredetiség- és egyéniségkultuszának maradványa. A másik a kereskedelem és a kereskedelmi média „új”, illetve „újdonság” fogalma. Mindkettő káros hatással lehet a művészetre. Ráadásul amióta a hangrögzítés korát éljük, a zeneművek eredetiségének megítélését nagyban befolyásolja az előadó személye, kisugárzása is. Ezeket a szempontokat néha nehéz szétválasztani.
– Azt azért észrevehető, ha valaki idegen tollakkal ékeskedik, nem?
– Attól, hogy nem hangról hangra másolt műveket mutat be sajátjaként, még lehet közhelyes, azaz nem eredeti.
– Létezik-e rossz értelemben vett eredetiség?
– Az eredetiség hajhászása rossz irányba is viheti a művészetet. A mai úgynevezett „kortárs komolyzenében” vagy bizonyos más, nem tömegtermelési célú zenei stílusokban ez tapasztalható. A kortárs komolyzenei „lobbin” kívüli alkotók esetében csak az alkotó tehetségén és széles látókörén múlik, hogy a sablonok kerüléséből valóban egyedi, értékelhető zene születik, vagy a művek megmaradnak pusztán a kommersz visszfényének. A széles látókör persze a szakmai közönségnek sem ártana.
– Végül is ki az eredeti a művészetben?
– Aki ismert elemeket olyan új összefüggésben tud megmutatni, amelyben ezek más értelmet, más jelleget is kapnak, mint amivel addig bírtak. Ha ebből még ráadásul jó, felemelő, értelmes és aktuális alkotások is születnek, akkor érdemes volt…
– Formai-tartalmi szempontból menynyire van jelen a pop, illetve más zenei műfajok életében a „koppintás”, a szolgai másolás, a középszerűség, a belső szabadság hiánya?
– Részben annyira, amekkora az alkotók tehetsége, illetve tehetségtelensége, részben pedig, amilyen az adott műfajban uralkodó szokás. A fiatalok a legritkább esetben fognak a popzenéléshez azzal a céllal, hogy eredeti, maradandó műalkotásokat hozzanak létre. Rengeteg egyéb cél, gyakran zenén, sőt művészeten kívüli célok vezérlik őket. Pusztán művészeti szempontból gyakran már el is érték céljukat, ha valamelyik trendbe illeszkedő hangzóanyagot sikerült létrehozniuk. Van, aki sikeres is lesz, és van, aki nem lép tovább ennél. A mai magyar popzenében akadnak olyan tehetséges zenészek, akiknek egyébként még a „másolatai” is tetszetősek, és adnak valami újat a másolt műhöz képest is. Vannak olyanok is, akik a maguk útját járják, és egyéniségük átüt azokon a stíluselemeken, amelyeket a körülöttük élő zenei köznyelvvel kölcsönhatásban felhasználnak. Attól azonban óvakodnék, hogy ezzel egyenesen arányos értékítéletet is mondjak munkásságukról.
– Hogyan választják ki a nyersanyagot, amit „lekoppintanak”?
– „Koppintani” nem unásig játszott, de a nemzetközi popiparban azért bevált számokat érdemes. Egy ismeretlen (és mondjuk méltán ismeretlen) cseh zenekar számainak lemásolása például valószínűleg nem hozna nagy sikert, a mindennap játszott slágerekre meg bárki ráismerne.
– Milyen mérvű másolások szokásosak?
– A szolgai másolás vonatkozhat teljes számokra, számrészletekre, fordulatokra vagy megoldásokra. De ha másoktól csupán apró összetevőket tanul el valaki, és azokat kreatívan használja fel, akkor már nem is szolgai a másolás. Sőt: így működik a művészet. Azt is tanuljuk, mint a beszédet. A kérdés ott van, hogy amikor már megtanultunk beszélni, van-e olyan mondanivalónk, amivel érdemes sokak elé kiállni, vagy nincs. Ha nincs, attól még lehet sikerünk, ez nem is olyan ritka.
A szakma sznobériája miatt
félrecsúsznak olykor a dolgok
A kortárs tánc viszonylag fiatal, néhány évtizedes műfaj Magyarországon. Mennyire vált felnőttkorúvá, mennyire képes egyéni, eredeti művekkel jelentkezni?
Horváth Csaba: – Születnek ilyen alkotások, de a kultúrpolitika sokszor azt sugallja, hogy biztosabb háttérre számíthat az, aki meghatározott nyugati, főleg amerikai vagy francia trendeket követ. Az én produkcióim általában megfelelő támogatást kapnak az egyébként elég szűkös keretekből, de tudok olyan tehetséges, eredetinek mondható színházi műhelyekről, amelyek nincsenek ilyen kedvező helyzetben. Azért is érzem ezt problémának, mert így egy sznob, hideg, alapvetően érzelemmentes ízlésvilág válhat uralkodóvá a kortárs tánc világában. Pedig ez egy érzelemgazdag műfaj – a miénk különösen, hiszen egy mozgásanyagában sajátos, rendkívül gazdag folklórkincs eleven hagyományunk.
– Van-e már nemzetközi elismertsége a magyar kortárs táncnak?
– Addig nemigen, amíg a döntéshozók szerint kizárólag a néptánc és a kommerszebb balett alkalmas nemzetközi megmutatkozásra. Pedig a táncszínháznak ugyanúgy nincsenek nyelvi korlátai, mint az előbbieknek, ráadásul meggyőződésem szerint a XXI. század meghatározó művészeti ága lesz. A németek és a franciák előszeretettel reprezentálnak kortárs táncosaikkal.
– Koreográfiáinak eredetisége nyilvánvaló. Előfordult, hogy öntől is loptak?
– Jó és rossz értelemben is. Egy fiatalabb kollégám elmondta, hogy annyira inspirálta, amit tőlem látott, hogy elhatározta: koreográfus lesz. Észreveszem olykor a saját mozdulataimat a munkáiban, de nem zavar, mert tudom, hogy alapvetően a saját útját járja. Akad azonban olyan durva lopás is, ami felháborít.
– Önnek épp egy eredeti, sokak által botrányosnak mondott produkció miatt volt problémája a Bartók-örökösökkel. Le is tiltották a Csodálatos mandarin című előadás zenéjét.
– Nagyon fáj, ami történt, mivel egész pályámon Bartók szellemében dolgoztam és dolgozom jelenleg is. Az általuk kifogásolt elemek – például a férfi és a nő kapcsolatának megromlása miatt meg nem született gyermekeket szimbolizáló eleven csecsemők a színpadon – nem a botránykeltést szolgálták. A mű alapgondolatának aktualizálása és a zene által közvetített dráma indokolta ennek az eszköznek a használatát. Számomra ezt jelenti ma Bartók.
– Az öncélú botrányosság sem áll feltétlenül távol ettől a máig marginálisnak tekintett műfajtól. Léteznek olyan előadások, amelyek ugyancsak túlmennek a mai ingerküszöbön.
– Sok mindent lehet vállalni egy előadásban, ha annak, ami történik, van érzelmi töltése, de a botrányosság, a polgárpukkasztás nem lehet cél. Rám sokszor sütötték a bélyeget, hogy botrányos vagyok, pedig ez nagyon távol áll tőlem. Az lehet, hogy radikálisan fogalmazok, de tudatosan, átgondoltan teszem. A szakma belterjességének, mondhatni sznobériájának is nagy szerepe van abban, hogy alkalmasint félrecsúsznak a dolgok.
Hogyan lehetnénk mások, mint naturalisták?
– Mennyire eredetiek formai-tartalmi szempontból a mai magyar játékfilmek?
Fliegauf Benedek: – Két párhuzamos törekvést látni. A magyar filmgyártás tömegfilmekkel igyekszik visszacsábítani a nézőt a moziba. A tömegfilmes műfajok szabályrendszere zárt, nem sok alkalmat adnak formai újításra. De születnek eredeti, szerzői, más néven művészfilmek is. Ezekben az üzenet és a forma is megkívánja az újító törekvéseket. Például Pálfi György Hukkle című filmjének formai nyelve, mondanivalója is új, míg a Boldog születésnapot! című film alkotói egészen más célokat tűztek ki maguk elé. Ami a mai magyar filmes világban eddig nem volt meg: kezdik végre termékként kezelni a filmeket. Tisztában vannak azzal, hogy a művészfilmet is el kell adni. Olajozott marketing áll egy-egy kész alkotás mögött. Ez új helyzetbe hozza az alkotókat. A művészfilmek születése szempontjából ez nem mindig előnyös, de még mindig jobb, mint ami korábban volt.
– A tömegfilmeket és a művészfilmeket a világon és Magyarországon is eluralja a naturalizmus, bár nem minden alkotó ugyanazzal a szándékkal és tehetséggel használ sokkoló vagy kijózanítóan szikár képeket…
– Hogyan lehetnénk mások mi, magyar filmrendezők, mint naturalisták, ha anyagiak híján például díszletépítésről nem beszélhetünk?
– Tarr Béla is, ön is, sokan mások is tudtak, tudnak ebből a szorult helyzetből erényt kovácsolni. A pénztelenség nem megy sem az üzenet, sem az egyéni filmnyelv rovására.
– Ettől függetlenül az lenne a szerencsés, ha végre nem a filmen kívüli szempontok döntenék el, milyen eszközöket használjak. Hollywoodban külön iparág foglalkozik a filmgyártással. Ott a stúdió mondja meg, mi kerüljön be egy filmbe. Ennek van pozitív és negatív oldala is. Néhány alkotónak ezek közt a keretek közt is sikerült nagy filmeket létrehoznia. David Lynch, Woody Allen, Scorsese a tömegfilm és a művészfilm határait összemosó alkotásai mintegy az amerikai tömegfilmgyártás melléktermékeként jöttek létre. Magyarországon is ide lenne jó eljutni. Kilábalva az átmeneti állapotból, összeegyeztetni valahogyan a végleteket.
Történetet csak hagyományos
módon lehet elmesélni
A mai magyar irodalommal kapcsolatban gyakorta elhangzik, hogy folyóirat-szerkesztőkben megtestesülő kánon irányítja…
Fehér Béla: – Nem tudom pontosan így van-e ez, de vannak a folyóiratokkal kapcsolatban rossz tapasztalataim. Igaz, ha valaki megír egy nagyprózát, sem a kiadója, sem az ő számára nem lényeges, publikált-e előtte folyóiratban.
– Sok kiváló magyar prózaíróról azt tartotta a kora, hogy túl konzervatívan ír. Csak az utókor érzékelte, miben hozott mégis újat. Mennyire fakadhat mindez magából a műfajból?
– A prózaírás nehéz műfaj. Nem sok eredetieskedést engedélyez. Egy történetet csak hagyományos módon lehet megírni, úgy, hogy ne csak az élvezze, aki írja, hanem az olvasó is. Nagyon fontos, hogy arányos legyen, ne szerepeljen benne fölösleges mondat, de még egy fölösleges jelző sem. Minden emberi alkotást az arányosság tesz széppé, csak egy épület vagy egy festmény esetében a kívülálló számára nyilvánvalóbb az esetleges aránytévesztés. Elengedhetetlen kritérium a forma és tartalom egysége is.
– A kísérleti művek ezek szerint nem is lehetnek jók?
– A francia újhullámos szerzők, Alain Robbe-Grillet és társai nagyon tehetséges műveket hoztak létre, de ezekben is megvalósult a forma és tartalom egysége. Az Ulysses, amelyet szintén egyfajta kísérletező kedvű lázadás szült, a műfaj emblematikus darabjává lett. De az irodalmi divatokra, izmusokra nem ez a jellemző. Kevés a maradandó, egyetemes üzenetet hordozó, formailag is időtállónak bizonyuló alkotás, a többi eltűnik a süllyesztőben. Ki beszél ma már például dadaizmusról? Eredményeik azonban lecsapódnak, tovább élnek a hagyományos művekben. Ez más művészeti ágakra is jellemző.
– Talán épp úgy jönnek létre gyakran a legjelentősebb irodalmi művek, hogy a hagyományos tartalom ötvöződik az újfajta érzékenységekkel, amelyeket az izmusok és más irodalmi kísérletek fogalmaztak meg elsőként?
– Egyetértek.
– Különösen Móricz Zsigmond korai művein látni, mennyit küzdött, hogy a nyelvben megtalálja a formákat, amelyekkel a paraszti világot hitelesen, elevenen, egyéni módon ábrázolni tudja. A mai írók közül néhányan inkább rongálják a nyelvet, vagy az idegenszerűséget próbálják megjeleníteni, máskor rossz értelemben fegyelmezettségből az angol nyelvű prózák, versek szintén idegen, szikár nyelvezetét próbálják meghonosítani. Mi erről a véleménye?
– Csatári Imre jut erről eszembe, aki egykor még a Magyar Nemzetbe írt. Nagyon művelt volt, nagy nyelvi kultúrával rendelkezett, mégis szinte csupa tőmondatot írt. Szerintem a magyar nyelv olyan felölelhetetlenül gazdag, hogy kár nem meríteni belőle, amennyit csak lehetséges.
Csak a látomásszerű dolgok igazak
– Mennyire eredetiek ma a Magyarországon létrejövő képzőművészeti alkotások?
Muzsnai Ákos: – „Legyünk őszinték, van-e valami még a művészeti ábrázoláson kívül, amit az ember önzetlenül fedezett fel, az emberi tevékenység értelme pedig vajon nem műremekek létrehozásában a képtelen és önzetlen alkotói tettben rejlik? Talán nem éppen ebben jut kifejezésre az, hogy Isten képére és hasonlatosságára teremtődtünk, vagyis olyasféléknek, akik képesek alkotni?” Ez a Tarkovszkij-idézet szerepel utolsó katalógusomban. Az igazi műalkotás csak őszinte és vallomásos lehet, a képzőművészetben csak a látomásszerű dolgok igazak. Ha egy mű nem ilyen, nem a művészet kategóriájába tartozik. Több ezer éven át az őszinte műalkotások „működtek”, valaki létrehozta, másvalaki pedig befogadta őket. Ma a „követő” művészettörténészek kimennek a divatból, kollégáik inkább kreálni akarják a képzőművészetet.
A huszadik században az önzetlen alkotói tettet felváltja az üzleti vállalkozás.
– Hogyan lehet festőművészeket rávenni arra, hogy eszményeiket, céljaikat, önmagukat feladják?
– Sok fiatal számára nagyon nehéz a pályakezdés. A művészettörténészek még a főiskolán kinézik őket maguknak. Egy barátom is mesélte, hogy különféle dolgokat felajánlottak neki arra az esetre, hogy egy-két apróságot megváltoztat a képein. Ő persze nemet mondott. Ez az első kísértés, amellyel egy festőművésznek meg kell küzdenie.
– Nekem úgy tűnik, meglepően sokan véreznek ma el ezen a fronton.
– Nem értek egyet azzal, amit mond. Kevés országban van a miénkhez hasonlóan színes festészeti élet, sok nagyszerű egyéni hangvételű alkotás születik. Olyan kortársaink lehettek, mint például Tóth Menyhért.
– Akkor miért látni annyi üres, modoros, nyilvánvalóan valahonnan merített stílusú munkát a galériákban?
– Tény, hogy a belvárosi galériákba inkább a futtatott művészek képei kerülnek. Panaszkodott is egy művészettörténész, hogy ha jó kiállítást akar látni, Dunakesziig, Csepelig kell mennie. Egy műítész pedig nemrégiben azt mondotta: ma Magyarországon tíz festőművész van. Hogy jelenthet ki valaki ilyesmit felelősséggel? Aki egy kicsit is belelát a szakma helyzetébe, az tudja, hogy fogalma sem lehet arról, hány olyan rendkívüli tehetségű festőművész dolgozik ma, akinek még a nevét sem ismeri.
origo.hu
Erdő Péter megszólalt, ezt mondta a Szentatyáról
