Az üveghegyen innen, az operetten túl

Gyötrelmes színpadi dilemmát próbált feloldani szombat este az Állami Népi Együttes tánc- és zenekara. Belekényszerítve egy nem túlságosan eredeti dramaturgiai ötletbe, a szereplők hősies erőfeszítéseket tettek, hogy kilépjenek a köréjük karcolt körből: talpig operettruhában, nyakig operettlégkörben megmutassák azt, ami csipkefinom, eseti és átszellemült ebben a nyárspolgárinak, giccsesnek, modorosnak tartott kultúrában. Szerencsésen eljutottak hát az operetten is túlra, bár az üveghegyet még nem sikerült megmászniuk – noha már láthatják a túloldalát.
Az ötlet pofonegyszerű: vegyük történelmünk egyik legpezsgőbb, legdrámaibb szakaszát, a reformkor pátosszal, végletes élet- és halálromantikával terhes korszakát, amely az ébredező nemzeti dac, a magyar és magyaros gesztusok világa, és emeljük ki belőle a verbunkot meg a csárdást. Két táncot, amelyet ma is világszerte alapvető hungaricumnak tartanak a gulyásleves és a túlszámlázó belvárosi éttermek mellett, mivel bennük fejeződik ki a legékesebben a magyar nemzeti jellem, amint Csokonai írta, az „ázsiai gravitás”: a méltóság, az elegancia, a harci erő és a szabadság eszméje. A töredékes, innen-onnan kiragadott, valamelyest kronologikus sorrendbe illesztett táncképekből szellemtörténeti igényű tabló is összeállítható tetszés szerint, amely szemléletes hitelességgel és vérforralóan mutatja be e korszak reményeit, reflexeit és bölcseleti gondjait.
Aki csupán nosztalgiázni akar, cifra cigányzenét hallgatni, színpompás atillák, viganók és darutollas pörge kalapok karneváljában gyönyörködni, reformkori indulatokkal töltődve fel, az felhőtlen órákat tölthet el a Verbunkos című műsor megtekintésekor. Aki viszont finnyás történelmi igénnyel turkálna a koreográfiák között, és szenzációs táncrégészeti leleteket vár, hiú ábrándokat táplál. A látottakból megtudhatja, mi volt az új stílus forradalmának, az átfogó táncos nyelvújításnak a lényege és értelme. De nem tudja meg, hiszen nem is tudható pontosan, hogyan táncolt például Hadik óbester a Werbung Kommandóval, a toborzókülönítménnyel a kocsma előtt, ha leitatott újoncokat csábítgatott a huszárezredébe vagy Berzsenyi Dániel niklai magányában, ha éppen nem agg diófája alatt gerjesztgette tüzét. Hiszen ezek a táncok részben eltűntek, nagyobb részben azonban felszívódtak a ma is helyenként még élő paraszti verbunk- és csárdáshagyományba, magukba szippantva, megőrizve a régi fegyveres hajdútáncok, pásztortáncok, legényesek és páros táncok nyers és művészi mozdulatvilágát is. Az előadás főként e felszívódott, nagyobbrészt közismert elemeket viszi színpadra a Nyugat-Dunántúltól a Székelyföldig, többnyire azonban elkerülve a közhely csapdáit.
A verbunk a nagy kinyilatkoztatások, a magasztosság és a férfiasság harci tánca. Az Állami Népi Együttes táncfantáziái, rekonstrukciós kísérletei igényes koktélokban, ízléses visszafogottsággal adták vissza e táncmodor szellemiségét. Az előadás mégis elsősorban meghökkentő zenei élmény volt. Kelemen László szerkesztésében és komponálásában Oláh Jenő és zenekara könnyed virtuozitással, elegáns szerénységgel és lélegzetelállító erővel elevenítette fel a kor legnagyszerűbb cigányzenészének, Bihari Jánosnak, illetve Lavotta Jánosnak és Rózsavölgyi Márknak az alkotásait. A szellemes prímáspárbajok, a különböző előadói stílusok vetélkedő, majd egybeolvadó párbeszéde, a cigányos ornamentikájú verbunk- és csárdásmuzsika, valamint a Forradalom után című Kelemen-kompozíció Herczku Ágnes visszafogottan lírai előadásában önálló lemezre kívánkozik.
Az üveghegy azonban még az együttes előtt magasodik: bár a fiatal tánckar rokonszenves erőfeszítéseket tett, hogy leküzdje bizonytalanságait, és az elfogódottság, az esetlen lámpaláz helyét mulatókedv, hasonlíthatatlanul jobb színpadi közérzet és természetes önbizalom vette át, még sok munka áll előttük. Hiányzott a koreográfiákból a kiemelkedő táncos személyiség, a szólókat rendre nem a legmegfelelőbb szereplőkre osztották, ami az egyéni erőre és találékonyságra alapuló verbunktáncnál komoly hiányosság. S míg az első felvonás bővelkedett az átgondoltabb, izgalmas jelenetekben, amelyekben a táncosok is szemmel láthatóan kitűnően érezték magukat, a második rész összecsapottabb koreográfiáival, kidolgozatlanabb táncaival elmaradt az előadás színvonalától.
Az Állami Népi Együttes Verbunkosa nagyszerű muzsikusaival, egyre igényesebb táncosaival mindenesetre fontos és egyértelmű előadás. Mivel nem tett mást, mint megmutatta a toborzótáncban rejlő csáberőt, azt a régi delejt, amely olykor a néptánctól betegesen idegenkedők lélegzetét is elállítja.
(Verbunkos – Nemzeti tánc születése. Október 4., Nemzeti Táncszínház.)