Szegeden született 1933. november 3-án, középosztálybeli családban. Apja juris utriusque, jogi és államtudományi doktor, közszolgálatban, tehát 1945 után az X-es kategóriába sorolták. Igaz-e, hogy származása hátráltatta kibontakozását az államszocializmusban?
– Szeretem azt mondani, hogy Kiskunfélegyháza és Szeged között valahol születtem futtomban, az utolsó pillanatban vittek be a szegedi Tisza Lajos körúti kórházba. A nyakamra tekeredett a köldökzsinór, és perceken múlt, hogy életben maradtam. Apám először járásbíró volt Szarvason, azután szolgabíró Orosházán, végül 1936-ban kinevezték főszolgabírónak Békésre. Röviddel az oroszok bejövetele után, 1946-ban a gyulai népbíróság koncepciós pert kezdeményezett ellene, ahol kétszáz tanúja volt a vádnak, de több mint négyszáz ember tanúsította, hogy számos barátját, honfitársát mentette meg a deportálástól és a letartóztatástól. Ennek a helytállásnak is köszönhette, hogy ha vargabetűvel is, de végül fölmentették. Védenceinek egyike elhelyezte jogtanácsosként a kavicsbánya-vállalatok központjába. Így a család a legrosszabbtól megmenekült, de származásom az új világban annak 1990-es dicstelen bukásáig erősebb-halványabb árnyat vetett nem létező karrieremre.
– Összefüggésben áll a hátrányos megkülönböztetéssel, hogy matematika szakot végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen?
– A békési boldog és tanulságos Kőrös-parti iskolakerülések, az orosházi gimnáziumi évek, majd a budapesti Werbőczy gimnáziumi esztendők után – ahol pocsék tanuló voltam – hatodikos koromra úgyannyira megjött az eszem, hogy jelesre érettségiztem. 1952-ben élt egy rendelet, amely szerint azokat, akik jelesre vagy kitűnőre végeznek, az ország bármelyik egyetemére föl lehet venni. Kivételt képezett a Lenin Intézet, így lehetett kiszűrni a társadalomtudományok területéről a megbízhatatlan elemeket. Eredetileg a filozófia szak vonzott, de a rendelettől függetlenül is lemondtam volna róla, mert Lukács György nézetei nem érdekeltek különösebben. Úgy gondoltam, a filozófiához a legésszerűbb előtanulmány a matematikai logika.
– Hogyan lett matematikusból költő?
– A költői érzékenység nyilván mindig is bennem élhetett, de ennek megnyilvánulása lassú folyamat eredménye volt. Szerelmes verseket írtam, melyeket magam is csapnivalónak tartottam. A „befutott” költők közül verses kéziratommal először Lakatos István szembesült. Első feleségem zongora szakos hallgató volt a Semmelweis utcai Zenetanárképző Intézetben, ahol a pedagógiát Ligeti György zeneszerző felesége, Spitz Vera tanította. Ő a kezdetektől fogva általános művészettörténet-ismereteket adott tanítványainak, a kötelező pedagógiai minimum mellett elsősorban Sztravinszkijról beszélgettek vagy Picassóról, majd a magyar festészet nagyjairól. A rokon művészetek egy-egy csoportosulásának, többek között André Breton szürrealista kiáltványának kapcsán szóba került az irodalom is. A feleségem odaadta keménynek gondolt, városostorozó verseim kis gyűjteményét Spitz Verának, tőle eljutott Ligetihez, aki meghívott a lakására. Ugyanabban a házban lakott Lakatos István, aki megérkezésemig elolvasta a verseimet, és igen keményen bírált; kifejtette, hogy műveimből hiányzik az igazi ritmus.
– Sok helyen elmondta már, hogy Weöres Sándortól kapott igazi lendületet…
– Ligeti vigasztalásként tanácsolta, hogy küldjem el az inkriminált kéziratokat Weöres Sándornak. Tőle meglepően hamar választ kaptam, tulajdonképpen megdicsérte a verseket, de nem túlságosan, mert azt is leírta: „Igaz, hogy még dilettáns vagy, de ezen könnyű segíteni. Tanulmányozd a költészeti metrikát.” Ekkor már kezdtem elhinni, hogy valóban baj lehet a metrikával, kértem őt, hogy segítsen, nem vagyok bölcsész, nem nagyon tudok tankönyveket szerezni. Minden tiszteletem a mesteré, mert írd és mondd, Weöres nem átallotta tizenhat oldalon keresztül leírni nekem a klasszikus metrika tantervét, az alapképletekhez érzékletes példákat illesztett. Sőt, amíg úgy nem érezte, hogy már mindent megtanított, ami a költészet gyakorlásából megtanítható, kéthetente személyesen is találkoztunk. Ilyenkor szabályos feladatokat adott nekem. Például hogy írjak verset húsz alkaioszi strófában egy legelésző lóról. Tizenkettőig eljutottam, bemutattam neki, remélve, hogy megdicsér, ehelyett azt kérdezte: „Nem húsz strófát beszéltünk meg?” „ Igen” – feleltem bűntudatosan. „Miért nincs akkor húsz?” „Mert tizenkettőnél kifulladtam, nem jutott semmi az eszembe.” „Ez nagy baj” – mondta egy távoli pontra meredve. Így szokta. Egy költőnek úgy kell bánnia az anyagával, mint Johann Sebastian Bachnak a sajátjával. Ha tőle megszabott terjedelemben rendeltek misét vagy kantátát, akkor ki tudta tölteni a kért időt percnyi pontossággal és épkézláb anyaggal. Neki is köszönhetem azt, hogy magamtól arra is ráébredtem, ami a költészet gyakorlásában már megtaníthatatlan. Többek között az is, hogy a költőnek, hacsak nem tervezi meg előre művét – ami például egy szonettnél elkerülhetetlen –, ki kell fürkésznie, hogy a vers mit akar, ugyanakkor éberen, felülről lesni kell rá, nehogy elkövessen valami nagy disznóságot önmaga ellen. Ha viszont én követek el merényletet ellene, akkor a vers elkezd tiltakozni, hogy „öregem, nem ebben állapodtunk meg”. Egy idő után ez nálam odáig fejlődött, hogy több változatot is papírra vetek, és egy darabig fiókba rekkentem az egész paksamétát. Egy idő múlva újra előveszem, s a vers hirtelen szinte magától összeáll.
– Köztudomású, hogy lassan jutott el az el az első folyóiratközlésekig. Vízjelek című első verseskönyvét pedig csak harminchét esztendősen vehette kezébe.
– Weöres Sándor ajánlásainak dacára is nehezen indult el a verkli. Költői pályám kibontakozását a különös, sem népi, sem urbánus, sem igazán konzervatív, sem egészen avantgárd, intellektuális, a matematika és a filozófia iránt érzékeny, olykor a vers és a próza határán egyensúlyozó tónus iránti idegenkedés is motiválta. De magam is lassítottam azzal, hogy kritikaírással, irodalomtörténeti, esztétikai munkákkal foglaltam el magam. Így 1958-ban előbb jelent meg Tellér Gyulával közösen írt tanulmányom, a Vizsgálódások a modern költészet területén, mint a verseim. Először Garai Gábor, az Élet és Irodalom versrovatának szerkesztője kért föl Tellér Gyulával együtt, hogy hozzunk be neki írásainkat, így jelent meg több költeményem. Jó néhány verset visszaadott, politikailag nyilván nem tartotta őket közlésre alkalmasnak, nem értettem, miért. Akkor még nem érzékeltem, minek van politikai felhangja, minek nincs. Farkas Laci az Új Írásban engedte, hogy debütáljak, de a folytatás egy időre elmaradt. A főszerkesztő, Váci Mihály nem fogta azt a költészetet, amit művelek, személyesen meg is mondta, „ajtót mutatott”, én meg nem mentem vissza az ablakon át; amíg Váci ott ült, nem kopogtattam többé. A legkitüntetőbb helyzetbe akkor kerültem, amikor Juhász Ferencet nevezték ki a helyére, aki csak annyit mondott: „Laci, írj verset, amennyit akarsz, én mindet lehozom.” A versrovatot Bihari Sanyi vette át, vele is jó kapcsolatba kerültem, rendre közölték is a dolgaimat. 1970 után voltunk, ekkor már megjelent első verseskötetem, a Vízjelek, és ahogy mondani szokás, csöndes szakmai sikert aratva hamar elfelejtődött. Nem úgy a Szerelem, alfapont című 1977-es könyvem, azt mindenütt nagyon dicsérték, és mivel elterjedt, hogy szép számban tartalmaz nyíltan erotikus verseket, a közönség is vette, mint a cukrot, hiszen azokban az időkben csak Weöres Sándor Psychéje ütött meg efféle hangokat. El is kapkodták, nem csoda, nem is adták ki soha semelyik kötetemet sem nagy példányszámban. Mostanára a kötelespéldány-megőrző helyektől eltekintve egyetlenegy könyvtárban egyetlenegy kötetem sincs.
– Mi lehet annak az oka, hogy önt sokan még ma, a Kossuth-díj birtokában is a periférián tartják számon, de Czigány Lóránt egy nyugaton megjelent tanulmányában már önnel és Tandorival fémjelzett egy nemzedéket, miközben itthon a szakma is alig ismerte?
– Valóban, az Ómagyar Mária-siralomtól a Tandori–Marsall-nemzedékig című Czigány-tanulmány megjelenésekor még mindig csak egy önálló könyvem jelent meg. Még a legutóbbi kötetemről is éppen Tandori Dezső írta: Tudnunk kell, hogy Marsall László köztudottan a legkiválóbb és közelhanyagoltabb költő. Ám erről kicsit – mint ahogy mindenki, aki hasonló cipőben jár – én is tehetek. Nem legenda, hanem tény, hogy Kormos Pista a Hungária-palota folyosóján kivált egy társaságból, odalépett hozzám, kezet nyújtott, s így szólt: „Azt mondják itt egyesek, hogy te vagy a Marsall. Eddig azt hittem, hogy te nem létezel.” Azaz nemcsak a politikai fenntartások, nemcsak az úgynevezett esztéticizmusom iránti méla undor sodort az irodalom peremére, hanem az is, hogy a hatvanas-hetvenes, kora nyolcvanas években, amikor még nagy divatja volt az író-olvasó találkozóknak, önként száműztem magam az írószoba hűvös csöndjébe.
– Úgy értendő, hogy abszolút remeteéletet élt?
– Azt azért nem. Megvoltak a magam kis körei, amelyeknek tagjai a Belvárosi kávéházban, később a Metropolban találkoztak. Az kötött össze bennünket, hogy a felülről megalakított mesterséges irodalmi képződmények, például a Tűztánc című antológia által „fémjelzett” szocialista költők műveit, esztétikáját, társaságát elutasítottuk, és egészen máshol kerestük identitásunkat. A rendszerváltozás óta úgy alakult, hogy az egykori belvárosi kör tagjainak egy része már szóba sem áll egymással. Nehéz lenne ma egy asztalhoz ültetni Hernádi Gyulát Konrád Györggyel, külön utakon jár már Csoóri Sándor és Tornai József, illetve Horgas Béla és felesége, Levendel Júlia, nem beszélve Kristó Nagy Istvánról és a jobblétre szenderült Sík Csabáról. Orosz Jancsi be-betért közénk, meg Somos Miklós, Hornyánszky Gyuszi és rajuk kívül számos, tehetségesnek induló, eltűnt figurája az akkori életnek. Volt egy Gulyás János nevű kiváló prózaíró, kettős életet élt, zseniális, költői kisregényeket írt, amelyek szép számmal meg is jelentek, civilben a pénzügyminisztérium kistisztviselője volt. Annyira jól írt, hogy kerülhetett volna akár olyan helyzetbe is, mint Hajnóczy Péter, de rá senki sem figyelt föl haláláig – talán majd valaki egyszer megteszi.
– Múltak az évek, jöttek a kötetek, a Szerelem alfapont után a Portáncfigurák (1980), Egy világ mintája (1987), Negyvenegy öregek (1988). Viszonylag kevés, de nagyra értékelő kritika, tanulmány. Dicsérték bennük a magas szintű intellektust, az ökonomikus szerkezetet. Bekopogott az első hivatalos elismerés, az 1994-es József Attila-díj. Isten malmai lassan, de biztosan őröltek önnek is…
– Ahogy nálunk már lenni szokott, akkor kerültem igazán a figyelem központjába, amikor a Legenda szélmalomról című álelbeszélő költeményemben Bartók, Neumann János, Szilárd Leó neve Bornemissza Gergőé mellett szerepelt, s erre fölfigyelt a Népszabadság. No, nem nyíltan barnított le a kritikus, csupán talányosnak bélyegezte eljárásomat, kissé rosszindulatúan kérdezvén: nem tudom, hogy mit akarhat Marsall Bornemissza helikopterével és ehhez hasonlókkal. Ma már azt mondanám, hogy ez posztmodern vers, pedig nehezen viselem el a skatulyázásokat. Vallom Nagy Lászlóval, aki kimondta: édes öregem, kétféle vers van: jó vers és rossz vers. Az 1980-as Portáncfigurák is profi kötet volt, tisztes példányszámmal, a szokásos markánsan halk sikerrel. Azóta máig folyamatosan közölnek azon a néhány helyen, ahol meggyökeresedtem, a Magyar Naplóban, a Kortársban, a Tiszatájban, az Alföldben, a Hitelben, a Parnasszusban. Attól is meghatódtam, hogy Szepes Erika kiadta két kötetben az Olvassuk együtt című tanulmánykötetet, ebben hosszú, elmélyült elemzés olvasható a verseimről.
– Talán a háttérbe szorítottságon is enyhített a 2002 márciusában kapott Kossuth-díj. S ha beszélne arról, ami a legnehezebb, a költészet lényegéről…
– Ars poeticám nincs, mert még a magam teremtette napiparancsokhoz sem tudom magamat tartani. Köteteim között sem költői eszközök tekintetében, sem tematikailag nincs semmi közösség. Sose mondok le arról, hogy azt írjam, amit én akarok, közben egyedül annak engedelmeskedem, aki nekem diktál, sugalmaz, helyettem ír. Engem elsősorban a lehetőségek rendszere érdekel, ami olyan tartomány, amiben az ember számára elképzelhető számtalan esély közül valamelyik bekövetkezik. A „mi lenne, ha…?” és a „mi lett volna, ha…?” országa legalább annyira érdekel, mint a „mi lesz?” birodalom, mert az utóbbit úgy sem tudjuk pontosan, legfeljebb ha prognosztizálhatjuk. A jóslást itt és most az is nehezíti, hogy az úgynevezett valószínűségi tartományban, a lehetőségek rendszerében a végső határokat döngetjük.
– Jelent e valamit Marsall László költőnek, hogy hetvenéves ?
– Hetvenévesnek lenni nem a világ legjobb állapota, de ha az ember teljesen egészséges, akkor észre sem veszi. Az sem kis dolog, hogy eddig éltem. Majd kiderül, hogyan tovább. Valami biztosan lesz, jósolni nem tudok. Úgy teszek, mintha hinném, amit Goethe érzett, hogy ő már e világon is örökké fog élni, azzal a különbséggel, hogy én tényleg csak úgy teszek, mintha hinném. Egyvalamit tudok: idősebb korban másként alkot az ember. Skrupulózusabb lesz, kétkedőbb, s ha ráadásul matematikussá is képezte magát, a kétely úgy bele van oltva a génjeibe, hogy még azt sem hiszi el igazán, hogy a föld nem áll, hanem forog.
origo.hu
16 méter magas kútba esett egy három éves gyerek Hatvanban
