Márai-képünk megtisztítása

Ő a közélet egyik csodafegyvere, akit boldog-boldogtalan idéz. Márai Sándort mindenki szereti. Elvégre, ha ugyanazt gondolom, mint Márai, akkor biztosan igazam van. S ha valaki vitázni merészelne velem, az nem az én állításaimat, hanem Márai Sándor írói nagyságát vonja kétségbe.
Pedig aki alaposabban ismeri Márai életművét, bőséggel tudna citálni tőle olyan idézeteket, amelyek hallatán Tamás Gáspár Miklós a Márait is áruló könyvesstandok felborogatására szólítaná föl a „demokratákat és az antifasisztákat”, mások pedig rögvest nemzetárulást kiáltanának. S ha valaki, hát Beke Albert alaposan ismeri a Márai-életművet. Erről tanúskodott a Márai Sándor a magyarságról és a zsidóságról című korábbi Beke-kötet is, bőséggel idézve olyan Márai-mondatokat, amelyek a legkevésbé sem állnak távol az antiszemitizmustól és az antimagyarizmustól, s nincs ez másképp Az emigráns Márai Sándor a magyarságról és önmagáról című monográfia esetében sem. Beke bizony gyakorta okkal kritizálja Márait. Hiszen mi másról, mint zsigeri megvetésről tanúskodna Márai azon állítása, miszerint a magyar „Rikkantva ébred, büszkén néz körül a fényes hajnali világban, amúgy magyarosan sercent egyet, nyújtózik és elégedetten gondolja: »Ihaj, de műveletlen vagyok!«”. És Márai azon kijelentése sem a politikai korrektség mintaképe, miszerint a gonosz emberek között „feltűnően sok a zsidó”.
Beke filológiai pontossággal cáfolja a mindig tisztán látó Márai mítoszát. Elismeri a valós értékeket, viszont nem hallgat arról, hogy az írólegenda a magyar társadalmat igen felületesen ismerte, s olykor végletesen elfogult, sőt, ostoba kijelentésekre ragadtatta magát naplóiban. Ez persze mit sem von le a Szindbád hazamegy, vagy éppen az Egy polgár vallomásai című remekművek értékéből. Beke tabudöntögető könyve ahhoz jelent segítséget, hogy kialakuljon egy, a valós érdemeket elismerő, ám a feltétlen rajongástól mentes Márai-kép, s az író megítélése később ne csaphasson át – szintúgy érdemtelenül – a mostani ellenkezőjébe.
Beke azonban nem csak most döntöget tabukat. Mindig is erkölcsi kötelességének tekintette a kételkedést. Munkássága folyamatos provokáció, s ezt a pályát tekinti át az egykori tanítvány, Arday Géza könyve, a Beke Albert (h)arcai. A monográfia nemcsak az önálló kötettel – a legkevésbé sem önszántából – csupán a rendszerváltozás után jelentkező irodalomtörténész könyveit ismerteti, de bőségesen szól Beke egykori tanárairól is, akik szellemi hátországa nagyban hozzájárult a bekei látásmód kialakulásához. Arday azonban nem csupán Beke korunk irodalmi mítoszait árnyaló műveiről szól nagy alapossággal, hanem az irodalomtörténész húszéves korában megjelent filológiai tanulmányáról is, amelyben a szerző egy XV. századi levéltöredéket dolgoz fel, három magyar szó első előfordulási helyét lelve fel ezáltal. De szó esik a kötetben arról a műről is, amelyben Beke azt bizonyította, hogy Csokonai híres verselméletét bizony helyenként szóról szóra Földi János hasonló munkájából másolta.