Nyolcvanéves lenne Kormos István

Idén, 2003. október 28-án lett volna nyolcvanesztendős Kormos István, a népi szürrealista költő. Egyik legtehetségesebb tanítványának, Nagy Gáspárnak kedvelt terminusait idézve: a legendás tehetség és emberhalász, a hazai gyerekköltészet megújítója. Tegnap a Magyar Írószövetségben Csukás István, Lator László, Kemsei István, Nagy Gáspár, Villányi László, Vasy Géza idézte meg a költőt, a szerkesztőt, az esszéírót, akiről Nagy László így beszélt: Van köztünk valaki, akit nem ismernek, ő a legnagyobb közöttünk. Szabó Lőrinc naplójában 1945-ben így jellemzi: Kormos István, fiatal, tehetséges költő, sok groteszk ötlettel az írásaiban – szürrealizmus népi magyar hangon. Látványos pályakezdését fémjelzi az Égig érő fa című, 1946-os verses mesekönyve, majd az 1947-ben napvilágot látott Dülöngélünk című abszurd álomképeket és valóságot elegyítő verseskötete. Az ötvenes években elsődleges szerepet játszott Nagy László és Juhász Ferenc kiemelkedő tehetségének fölfedezésében. Sokáig elsősorban gyermekíró, műfordító, 1950-től a Móra Kiadó jogelődje, az Ifjúsági Könyvkiadó szerkesztője, haláláig az ifjú talentumok önzetlen mentora volt. Ő tette a fiatalok mentsvárává a Móra Kiadó felnőttirodalmi szerkesztőségét, a Kozmosz-könyveket. Kormos közben a megosztott figyelem világbajnokaként boszorkányos gyorsasággal szerkesztette össze a Móra Kiadó a Magyar Irodalom Gyöngyszemei és a Világirodalom Gyöngyszemei sorozatainak egyes köteteit. Otthoni éjszakáit pedig a Vackor-sorozat mesés-verses, szürrealisztikus, nyelvi sziporkákban gazdag műveinek teremtésével töltötte.
Költői gyermekverskötetek, Ágh István, Bella István, Csukás István, Mezey Katalin, Nagy László, Pilinszky János, Szepesi Attila és mások művei mellett a Kormos-mesékbe bújtatott groteszk társadalmi kisregényei és a gyermekeknek szóló teljes értékű költemények tették olvasóvá a legkisebbek nemzedékeit. És 1971-ben előállt egy tökéletes felnőtt verseskönyvvel: a Szegény Yorick, majd a három évvel későbbi NN bolyongá-sai a magyar irodalom nagy eseménye volt.
Otthont adott a legfiatalabbaknak az irodalomban, miközben ő maga gyakran otthontalan maradt. Az intenzív tűzben élete korán ellobbant: ötvennégy évet élt. Ám vele kapcsolatban nem csupán fél vigasz és szóbeszéd a rövid földi élet és a halhatatlanság ellenpontozó szembesítése.