Találtunk utakat a szabadság felé

A szentendrei konstruktív művészet képviselője Aknay János festőművész, akinek munkásságát 2002-ben ismerték el Munkácsy-díjjal. Alkotásait az utóbbi hetekben egyszerre láthattuk fővárosi, vidéki, egyéni és csoportos tárlatokon. Többek között a szekszárdi színesnyomat-kiállításon, ahol díjat is kapott. A sors igazságtétele, hogy éppen egy olyan munkájáért, amelyet egy másik rangos vidéki kiállítóhelyen kizsűriztek. A „legbájosabb” mindebben, hogy az elismerést most éppen annak a galériának az igazgatójától vehette át, ahol a mű korábban megbukott.
– Mindig is sokat dolgoztam, s mintha csak újabb energiát adott volna három évvel ezelőtti komoly műtétem. Megerősödtem, tele vagyok energiával, s bár mondják néha, hogy nem lenne szabad enynyit vállalni, úgy érzem, a festés mellett sok más feladatom is van. Ezek is a művészethez kapcsolódnak persze, hiszen sokat változtak ugyan a keretek, sokszínű lett a művészeti élet, de gyakran előfordulnak még döccenők is. Sok mindenben benne vagyok, néha ki is zárom magam egy-egy pályázati lehetőségből emiatt, de azt hiszem, az élet ezért máshol kárpótol. Például azzal, hogy szerencsére vannak, akik nemcsak érdeklődnek a műveim iránt, de meg is vásárolják őket. Igazán nem panaszkodhatom.
– Melyek azok az értékek, sajátosságok, amelyek miatt ma is érdemes folytatni a szentendrei konstruktív művészet sok évtizedes tradícióit?
– Igyekszem építeni a saját világomat. Bizonyosan voltak megtorpanásaim, de úgy érzem, amióta a hetvenes évek elején elindultam, s amióta létrejött a Vajda Lajos Stúdió, nem nagyon tértem le a választott útról. A konstruktív világ azért is izgalmas nekem, mert nagyon sok mindent kódolni lehet a képekben. Ösztönösen írom át a látványt, ha úgy tetszik, hagyományos festő vagyok, és néha úgy érzem, mintha tájképet festenék. Kemény élek után lágy átmenetek, elvont formák után figurális motívumok jelennek meg spontán módon a felületen, nem agyalom ki a dolgokat. Az is biztos, hogy a nézőnek rá kell hangolódnia a képeimre; akinek ez sikerül, azt talán tovább tudom vezetni a formák, színek mélyebb rétegei felé.
– A harminc évvel ezelőtti eseményekre szerencsére nemcsak emlékezhetünk, a Műcsarnokban nagyszabású tárlat is megidézte a hetvenes évek egyik legfontosabb, leginkább a tűrt kategóriába sorolt csoportosulása, a Vajda Lajos Stúdió történetét. A tárlat fő művei azonban nem a múltról, hanem a résztvevők jelenéről, a pályák sokirányúságáról beszéltek…
– Valóban komolyan készültünk a bemutatóra, amelyet minden hibája ellenére igen fontos eseménynek tartok ma is. Két nagy képet festettem a harmincadik évfordulóra, egy diptichont és egy triptichont. Az utóbbi, a Szentendrei őrangyal – amely nemrégiben a Szabadtéri Múzeumba került –, azt hiszem, öszszegzi az előzményeket is. Az első részletek elkészülte után szinte éreztem a kényszert a folytatásra, kifáradásig tudtam festeni, s az első bizonytalanság után megnyugodtam.
– A stúdiót azonos korú, de sok mindenben másként gondolkodó fiatalok hozták létre. Minek köszönhető, hogy évtizedeken át tudtak együtt dolgozni?
– Igaz, hogy sok dologban másként gondolkodtunk, de hasonszőrűek voltunk, kötődtünk egymáshoz és egy sajátos szellemiséghez. Erre késztetett bennünket a hatalom is, amely ellenőrizni akart – ezért is jött létre a stúdió –, de többnyire megtaláltuk a szabadság felé vezető utakat. Sokan autodidaktaként indultunk, az idők folyamán egyesek sokat változtak, kik gyorsabban, kik lassabban érvényesültek, de soha nem voltunk irigyek egymásra, nem kereszteztük egymás útját.
– Ma már több rangos díjjal elismert művész van az egykori tagok között, s a VLS ma is szervez színvonalas kiállításokat. De mintha a fiatalokra nem hatna annyira, ahogyan annak idején például Deim Pál munkássága hatott az akkoriakra. Vagy tévedek?
– A Vajda Lajos Stúdió pincéjében néha ma is meghatódom, szinte 1973-ban érzem magam, amint éppen Deim Pál megmutatja nekünk a romos, helyreállítandó termet. Fiatalok vannak ma is, sőt a nagy kiállításon is bemutattuk az alkotásaikat. Próbáljuk őket bevonni a munkába, de valóban azt érzem néha, hogy nem is tudunk kommunikálni. Talán más a korszellem. Mi az akkori nagy mesterekkel, Kornissal, Barcsayval, Pirk Jánossal könnyebben találtunk kapcsolatot, mint ők velünk. Ma mintha fontosabb lenne a megélhetési harc, de hozzáteszem, mi is családot alapítottunk, gyerekeket neveltünk, s ehhez néha a legfantasztikusabb állásokat vállaltuk el. Ha fegyveres őrt látott például valaki a szentendrei vízmű kerítésén belül, az nagy valószínűséggel a stúdió egyik tagja volt…
– Ez illett még a hőskorhoz is, amelyben volt értelme a „szentendrei” jelzőnek. Ma azonban már sokan azt tartják: kiürült a fogalom.
– Néha én is úgy érzem, idegen városban járok. A szellemiség – ha ezt ennek és nem „fílingnek” lehet inkább nevezni – egészen más, mint amihez mi fiatal művészként kötődtünk. Emberek ezrei élnek úgy a városban, hogy idegenek maradnak. Sokan azt vártuk, hogy a MűvészetMalom mint határokon átívelő művészeti centrum segít majd a helyzet javításában. Az alapító okiratot a területi szövetség titkáraként írtam alá a korán elhunyt Chikán Bálint művészettörténésszel. A nagyszabású elképzelésekből azonban – lévén a város vezetőiben nincs meg rá a szándék – nem lett semmi. Jellemző a Malom helyzetére, hogy hiába hirdetünk pályázatot, rangos művészeti szakember nem jelentkezik a vezetői posztra.
– Kicsiben mintha az országos képet modellezné Szentendre. Mi az oka, hogy a kortárs művészet helyzete nemhogy nem javul, de mintha romlana az utóbbi években?
– Magyarországot lassan az ígéret földjének nevezhetjük, anynyi minden nem teljesült. Sokat segített volna, ha a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete köztestületté vált volna. Erre mindenki rábólintott, ám minden maradt a régiben, újra a fiskális szemlélet érvényesült. Valóban szűkülnek a lehetőségek, miközben sok a régi adósság is. Hogy mást ne mondjak, a régi szentendrei művésztelep felett 1994 óta Damoklész kardja függ.