Nem volt könnyű dolguk a székelyeknek. Belevetve a teátrum kedélytelen színházi terébe, idegesen mocorgó, egymás fejétől mit sem látó, faragatlanul megvárakoztatott nézőknek kellett bizonyítaniuk, hogy egy bántóan rossz darabból is ki lehet hozni valamit. Nem sokat persze – de azt a fikarcnyit makacs hősiességgel, rendkívüli akaraterővel és tánckedvvel mutatták meg. Nem irigyeltem a székely táncosokat, mert kelepcébe kerültek: rendezőjük elhitethette velük, hogy afféle színpadi csodában vesznek részt, s ők szent meggyőződéssel igyekeztek az alkalomhoz illően nagyot robbantani. Dübörögtek a deszkák, kigyúltak az arcok, vad, őszinte kurjantások ragadtak a levegőben – s ezzel az erőfeszítéssel szereztek maguknak és nekünk is rendkívül kínos perceket, órákat.
Béres László rendező és Orza Calin koreográfus egy 1778-as balázsfalvi román nyelvű iskoladrámát porolt le, a Grigore vajda megöletése Moldvában, tragikusan elbeszélve című munkát, a tragikomikus török kori történetet feldúsítva a legizgalmasabb népi rítusokkal: a teremtés, a termékenység, az áldozás, a lánykérés kegyetlen szertartásaival. Vérforralóan archaikus, hátborzongató humorú darabot szerettek volna készíteni születésről, pusztulásról, újjászületésről, hatalomról és mámorról – de a nagy vajúdásból egér született. A Bakkhosz testamentumát megmérgezi az alkotók dramaturgiai bizonytalankodása és stilisztikai habozása. Filozofikusan komolykodók és népiesen groteszkek akartak lenni mindenestül, megmutatván a dionüszoszi-bakkhoszi szellem színét és fonákját Kárpát-medencei táncdíszletekkel; elemezvén egy pogány szertartásrend háziasítását és elvilágiasítását, valamint a hatalomemberek örök visszatérését. Ehelyett zavaros történetfélét kaptunk, innen-onnan összelapátolt művelődéstörténeti törmelékkel, ráadásként ingerlően ügyefogyott viccelődéssel, amely fényévekre van minden groteszktől és szürreálistól.
A színpad bal sarkában félmeztelen, kucsmás úriember zihálva fekvőtámaszozik, a túlsó sarokban rokolyás paraszthölgy fekszik a hátán, és furulyál. Női kar téblábol a színpadon, ők is furulyálnak, míg a szájukban nem ragad a hangszer. Aztán jön a könnyfakasztóan viccesnek szánt lakodalomparódia, és még mindig nincs vége. Pedig nagyon szeretnénk. A szereplők hol csujogatva, hol kántálva, hol ünnepélyesen elszavalt népdalokban beszélnek, mi elképedve feszengünk, majd esetlen, idegroncsoló mozdulatsoraikra ruhatári bilétánk után kotorászunk. A Bakkhosz-testamentum a nagyszabású rendezői akarat és a lelkes szereplőgárda ellenére olyan táncmű, mintha műkedvelők vagy gyerekek játszanának a maguk kedvére néptánc-előadásosdit.
Ám amikor kezdenénk magunkat úgy érezni, mint egy másfél órásra nyúlt gyökérkezelésen, amelyet egy lámpalázas medika végez érzéstelenítés nélkül, a Háromszék Táncegyüttes megkönyörül rajtunk. A második felvonás másik napon, másik helyen is folytatódhatna – csak a táncosok ugyanazok. Két éve láthattuk a Vigadóban a csíkszeredai Hargita Táncegyüttes adventi műsorát – ugyancsak a Magyar Kollégium szervezésében –, amely feladta a leckét sok magyarországi táncegyüttesnek. Most ugyanaz a frissesség, erő, eltökéltség, virtus és harci szellem hatotta át a sepsiszentgyörgyiek karácsonyi táncos szokásgyűjteményét. Noha a Háromszék fiatalabb, tapasztalatlanabb táncosokból áll, s kevésbé virtuózak, hasonló megkérdőjelezhetetlen természetességgel és vadsággal táncolnak. Nincs percnyi lankadás, nem ül fásultság az arcokon, nem modorosak, nem nagyképűek: ezek a táncosok önmagukról, szülőföldjükről, Erdélyről, táncaikról beszélnek. Olyan meggyőződéssel és meggyőzően, hogy az igazi mámor. Nem látunk nagy koreográfiai görögtüzet, az előadói stílus borzasabb, esetlegesebb, nem olyan fényesen-selymesen kimunkált, mint megannyi magyarországi hivatásosnál. Éppen ezt kellene visszatanulni tőlük.
(Advent a székelyekkel. Rendezte: Béres László. Koreográfus: Orza Calin. December 12., Millenáris Teátrum.)
origo.hu
Most minden kiderült Magyar Péterről a hangfelvételekből
