Görgei fejsebe, fokhagyma és fotók

Miközben a fél magyar sajtó az elveszett háromszáz évről vizionáló német íróról harsog, szép csöndben megjelent egy könyv, amely nem tartalmaz cirkuszi szenzációkat, nem dönget akadémiai tabukat, „csak” néhány újdonság erejével ható ismeretet közöl a magyar történelem küzdelmes századaiból. Marossy Endre hadtörténész műve, a Hol hőseink vére folyt… sebészi tárgyilagossággal boncol és tár elénk olyan csatákat, amelyekről mostanáig azt hittük, hogy mindent tudunk, mindent értünk, nekünk ebből a tárgyból már nem lehet újat mondani. Pedig az átlag olvasó nem biztos, hogy tudja: két augsburgi csata volt (az elsőt megnyertük, még 910-ben), a morvamezei csatában az ifjú Kun László király csirkecombot rágcsált, s míg a német lovagok a disznósülttel is elégedetlenek voltak, a magyarok és a velük szövetséges kunok szinte megtáltosodtak a nekik rendelt szekérderéknyi fokhagymától! Mindezek ellenére az ausztriai Stillfried községben az emlékműre nincs kiírva, hogy a cseh Ottokárt mi vertük meg, s nem Habsburg Rudolf, aki nekünk köszönheti családja felemelkedését!
És arra emlékszünk – az idősebbek minden bizonnyal –, mekkora népünnepély kerekedett 1976. augusztus 29-én a mohácsi emlékpark megnyitásán? Hogy a szomszéd országokból is érkezhettek csoportok, s a magyar ünneptől elszokott nemzetiségek végre büszkén és szabadon lengethették a piros-fehér-zöld lobogót? Mert erről szintén szó esik a könyvben, mint ahogy Görgei két rendkívüli győzelméről, az isaszegi csatáról (Klapka volt a fővezér, de Görgei nélkül csak másnap támadott volna) és a második komáromi ütközetről! Görgei súlyos fejsebe ellenére levezényelte a csatát, s csak utána esett ágynak.
A szerző nemcsak elmeséli ezeket a történeteket, hanem képes volt végigjárni a nagy csaták színhelyét, s lefényképezni azokat az érdekességeket, amelyeket ő maga fedezett fel. Ilyen például a piski fogadó, amit a csatában többször elfoglaltak, de még senki sem tudta beazonosítani. Vagy a Lech folyó bal oldali, meredek partja, ami a menekülő magyarok vesztét okozta. Ám az egész könyv lényege annak a hősiességnek a megéneklése, amivel a magyar honvédek küzdöttek, akár nyertek, akár vesztettek. Áldott, vagy vert a sors keze…