Követettek és lemaradottak

Jánosi András hívő ember. Eltökélten, megszállottan az. Hisz abban, hogy felidézhető, amire már senki nem emlékszik, leporolható, amit sokölnyi törmelék és kishitűség borít. Alig hasonlít pályatársai többségéhez: nem sütkérezik reflektorfényben, együttesével nem tolong ott, ahol a koncokat dobálják, nem tesz kegyencnyilatkozatokat – csak csöndes szenvedéllyel kísér, portyázik, böngészget. Intim táncházat tart a Magyarok Házában azoknak, akiket a néptánc nem feltétlenül a vedelésért vagy a magakelletésért érdekel. Közben pedig nagyszabású intellektuális portyákra indul: filológusi szenvedéllyel nyálaz át ezernyi megsárgult kottaoldalt, gyűjt zenét Erdélytől Skandiná-viáig, elemzi a dalokat, párhuzamokat keres, hogy föltárhassa a magyar népzene, a réges-régi tánczene eredetét, a benne megőrződött magyar középkort, amelyet aztán elmosott a történelem.
És Jánosi András hitetlen ember. Makacsul és lázadva az. Mert nem hisz azoknak, akik a magyar művelődéstörténetet előszeretettel állítják be a nyugatmajmolás, a kisszerűség és a szolgalelkűség történetének. Jánosi elfogadja, hogy a magyar királyság Mátyás haláláig Európa nagyhatalma volt, s mint ilyen, építészetével, sajátos gregorián dallamvilágával, tánckultúrájával olykor csodálatot váltott ki a nyugati birodalmak „trendi” művészeiből. És itt nem elég a Sankt Gallen-i kalandra, a pusztító magyar hadjáratot túlélő szerzetes áhítatos és rettegő szavaira gondolni, amint vad, ritmikus és individuális harci táncainkról emlékezik meg. Csak hát történelmünk kisiklásával megtorpant a művészeti fejlődés is a hódoltság korabeli Magyarországon. „Azok közül, akiket mások követnek, azok közé sodródtunk, akik másokat követnek, több-kevesebb lemaradással” – hangsúlyozza Jánosi András.
Szombat délutáni koncertjével a Jánosi együttes kísérletet tett e lemaradás egyszeri és művészi áthidalására. A pestszentlőrinci főplébánia-templom közönsége meghökkentő kísérletnek lehetett tanúja: az együttesvezető Jánosi András és Danhauser Zoltán hegedűn, Túri András orgonán, Kiss Csaba csellón, Szűcs Miklós énekkel a soha meg nem valósult magyar barokk műzenét szólaltatta meg eredeti hangszerelésben. Miközben az orgonakíséret – ahogy mondani szokás – éteri magasságokba emelte a vadul és átszellemülten indázó népi hegedűszót, misztikus, nehéz méltóságú tónust adva annak, ami díszesen hétköznapi és mulattató, a „mi lett volna, ha…” történelmietlen kérdésre torokszorító szépségű választ kaptunk. Hogy mi lett volna, ha nálunk a XVIII. században többnyire nem csupán a táncdallamok lejegyzésére és továbbörökítésére szorítkoznak a mesterek, míg Itáliában Monteverdi, Corelli, Vivaldi, a németeknél Bach és Schütz felvirágoztatja a barokk zenekultúrát? Mi lett volna, ha kivételesen gazdag hangszeres tánczenei kincsünk talaján eredeti műzene teremhet, és nem csak a főleg erdélyi népzene őrzi meg ezt a hagyományrendet? S mi lett volna, ha nemcsak Bach, Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Brahms vagy Berlioz merít a magyar tánczenekultúrából, hanem számos hasonló nagyságú magyar alkotót is életre hív ez a muzsika békésebb századokban, békésebb történelemben?
Jánosiék karácsonyi kísérlete a zenetörténet homályos régióiba, afféle fantáziavilágba vezetett; ám ebből a homályból igen fájdalmas volt visszatalálni a jelenbe, amint elhaltak a boltívek alatt az utolsó akkordok. És e történelmietlen kérdések még égetőbbé váltak az emberben.
(Az Óperenciás-tengeren túl. A Jánosi együttes hangversenye a pestszentlőrinci főplébánia-templomban. December 27., 15 óra.)