Tisztára csiszolt lelkek, gondolatok

Mint a Tőkés László fővédnökségével létrejött tárlat megnyitóján Barcsik Géza elmondta, nemrégiben Erdélyt járva ellátogatott Dévára, ahol a Szent Ferenc Alapítvány árvaházában „látta magát a csodát”, majd később Vajdahunyadon, jó néhány, az alapítvány által felkarolt gyermek szülőhelyén a „földi pokollal” találkozott. Ez az élmény késztette arra, hogy megrendezze a kiállítást és vásárt, amelynek bevételét teljes egészében a Dévai Szent Ferenc Alapítványnak és a csíksomlyói Csibész Alapítványnak ajánlotta fel. Barcsik gondolata művész barátait is megfogta: a megnyitón olyan személyiségek méltatták a tárlat jelentőségét, mint Grandpierre Attila, Szörényi Levente vagy a hegedűzseni Kathy-Horváth Lajos. Szörényi Levente Barcsik Gézával való megismerkedését felidézve arra mutatott rá, hogy talán egyetlen másik kortárs művészünk sem használja ilyen magától értetődő természetességgel az ősi hagyományainkban rejtőző gondolatvilágot, motívum- és szimbólumrendszert.
Azt, hogy a kiállítás a dévai és csíksomlyói gyerekek számára is maradandó ünnep legyen, a látogatók 500 forintos támogatói jegygyel, a kiállított képek, valamint CD-k és könyvek megvásárlásával segíthetik.
A tárlat címe: Dobogó kő, és az egyik, központba helyezett műcsoport anyaga valóban kő, pontosabban simára csiszolt folyókavics, amelyeken portrékat láthatunk, családtagok és barátok, magyarországiak és erdélyiek arcképeit. Simára csiszolt kő, simára, tisztára csiszolt lelkek, gondolatok találkoznak itt – az az elementáris erő, vihar a természetben és történelemben, amely a formákat alakítja, csak sejlik a tökéletes formák mögött.
Akár ezek a művek, akár más alkotások is meglepetésként hathatnak azokra, akik koncertekre, színházi bemutatókra ritkán járnak, vagy ha gyakrabban is, nem fedezik fel a plakátokra írt, egyébként is alig látható nevet. Szélesebb körben most tudatosulhat, hogy a magyar plakáttervezés komoly hagyományainak, a kulturális plakát nagy korszakának, s bizonyos mértékig a rendszerváltozás évei virágzó plakátművészetének ma is vannak folytatói. A kilencvenes évek Barcsik-plakátjainak összegyűjtése, együttes bemutatása annál is inkább fontos, mert a tervező neve – valóban imponálóan gazdag eddigi munkássága ellenére – nem szerepel például a Kortárs magyar művészeti lexikonban sem.
A kiállítás első részének művei a nyolcvanas évek, az előkészület időszakát mutatják be. Az 1988-as Erdély-plakáttal, s a Vágtázó Halottkémekkel való együttműködéssel indult meg – még a Magyar Iparművészeti Főiskolán alkalmazott grafika-tipografika szakon, majd a fôiskola Mesterképzô Intézetében végzett tanulmányok ideje alatt – az alkalmazott grafikus egyéni hangjának kialakulása, amelynek fontos állomása volt egy Hollókőről készült, az Akadémiai Könyvkiadó gondozásában 1992-ben megjelent könyv tervezése, kivitelezése. A Hollókő-plakát a kiállításon jelzi vonzódását a gödöllői szecessziós művésztelep grafikusainak munkáihoz. Jelentős tervezői feladata volt 1993-ban Szörényi Levente Atilla, Isten kardja című rockoperája teljes grafikai anyagának tervezése, kivitelezése. Három évvel ezelőtt díszlettervet, animációkat és teljes grafikai arculattervet készített a Magyar Állami Népi Együttes Naplegenda produkciójához, elkészítette Szörényi Levente Trilógiájának (Atilla, Isten kardja, István, a király, Veled, Uram) grafikai terveit, s ő volt a Mediawave művészeti fesztivál jubileumi kiadványának tervezője, kivitelezője is.
Nem egyszerűen a téma miatt jelennek meg a trilógiánál a honfoglalás kori magyar ötvösművészet motívumai, ahogyan egy ezektől független mű, a Székely himnusz plakátja jelzi, tudatosan törekszik ezek beépítésébe a kortárs vizuális nyelvbe. Eszköztára gazdagságát mutatja, hogy hat kiállított – Lajkó Félix zenéjéhez kötődő – munkáján a fotó, a festészet, illetve a sokszorosított grafika lehetőségét ötvözi, a 2001-es fonóbeli zongorakoncertekhez pedig igazi minimalista plakátot készített. Az egyik legnagyobb találatnak az az 1994-es MDF-plakát tűnik, amelynek vonalai az erdélyi népballadákat illusztráló Budai György munkáira is utalnak, a hegykoszorú, védő kezek találkozása pedig a táj és az ember összetartozásáról, kölcsönös egymásra- utaltságáról beszél.