Van egyetértés, de nincs új koncepció

Még el sem fogadta a parlament a filmtörvényt, még hatályba sem lépett, még nem is bizonyíthatott, de máris a rendszerváltás óta eltelt esztendők legnagyobb vívmányaként emlegetik azok, akik részt vettek kidolgozásában.
„Olyan törvénytervezet született, amelyről a rendszerváltás óta álmodik a politika” – ragadtatta el magát a miniszter. „Európában egyedülálló” – tudatta a Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMK) kuratóriumának elnöke. Ezekhez hasonló felkiáltásokkal méltatja a törvény rajongótábora egy hónapja az új tervezetet. Igaz, ez csupán stilisztikai kérdésnek tűnik, de tudjuk, a stílus választásokat dönthet el. Érdemes hát belesni a rózsaszín függöny mögé, mert lehet, hogy a kulturális kormányzat és a szakma újonnan kötött házassága csupán a külvilág felé mutat idilli képet.
Az első pofon már el is csattant. Ha maradunk a házasság hasonlatánál, ezt a pofont az anyós adta. És egy idegen vette észre: a kulturális bizottság egyik ülésén Halász János, a testület fideszes alelnöke tette szóvá. Azt, hogy míg a törvény tízszázalékos adókedvezménnyel növeli a filmipar beruházóinak vállalkozó kedvét, az áfatörvény módosítása megszüntetné az állami támogatásból fizetett költségek áfájának viszszaigénylési lehetőségét. Vagyis a kedvezménynél nagyobb mértékű lesz az elvonás. Az előállító a filmkészítéshez kapott támogatásnak csupán nettó összegét igényelheti és kaphatja meg, ennek ellenére alkalmazottainak, megbízottainak – például a stábnak és a felszerelést kölcsönző cégeknek – bruttó összegeket kell fizetnie. Ez eddig sem volt könnyű, hiszen az áfát a gyártó előlegezte meg. De mostanáig legalább visszakaphatta, hogy azután mondjuk újabb produkció áfájára fordíthassa. Ha a visszaigénylés lehetősége megszűnik, a gyártó minden alkalommal elveszíti ezt az összeget. Ez a közszolgálati filmeket készítő produceri irodák és a kis, független műhelyek halálát jelenti. A fennmaradók számára pedig azt, hogy a 2004-re ígért másfél milliárd forintos támogatásnövelés adóként viszszafolyik az államkasszába, így a felhasználható keret alig lesz több, mint az idei volt. Megdöbbentő méretű médiakampányában azt ígérte a tárca, hogy 2006-ig a mai kétszeresére, tízmilliárd forintra nő a magyar film támogatása. Az áfatörvényben megbúvó kis meglepetés miatt ez valójában csupán körülbelül 8 milliárd forintot ér majd. Tiltakozik tehát a Filmszakmai Kerekasztal és a mozgókép alapítvány is. Most kiderül, Hiller István MSZP-n belüli pozíciója valóban elég erős-e ahhoz, hogy legédesebb gyermekét, a filmtörvényt és az általa szolgálni kívánt ügyet, a magyar filmgyártást ki tudja menteni a Pénzügyminisztérium mohó karmai közül. A miniszter szavahihetősége múlik ezen.

A törvény ára

De térjünk vissza a magához a filmtörvényhez. Tény, hogy a filmgyártást, terjesztést és archiválást egységes rendszerbe foglaló szabályozást évek óta áhítja a szakma. Ezalatt a filmes beruházások, illetve a gyártás és a kereskedés terén nemcsak Csehország és Lengyelország, de Románia is megelőzte hazánkat, és már formálódik az újabb filmhatalom: Bulgária. A kormány ezért is elődjét hibáztatja. Nekik ugyan volt egy merőben új rendszert tervező koncepciójuk, de nem volt hozzá szakmai egyetértés. Így törvény sem született.
Itt látszólag van egyetértés, de nincs áttörően új koncepció. Úgy látszik, ez volt a törvény ára.
A szabályozás kiegészíti a régi rendszert egy-két, valóban szükséges elemmel, pontokba és struktúrákba foglalja az eddig kaotikus viszonyokat, és új intézmények létrehozásával új funkciókat teremt. A támogatást azonban továbbra is a lényegében változatlan formában fennmaradó Magyar Mozgókép Közalapítvány osztja, és a felhasználást is ez a szervezet ellenőrzi.
A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) úgy érzi, modern törvényt alkotott, amely egy önszerveződő szakma kereteit adja meg. „Kérem, senki se várja egy parlamentáris demokráciában azt, hogy egy közalapítvány működésének minden részletét előre kódoljuk paragrafusokban” – nyilatkozta a miniszter. Nos, a parlamenti demokráciát nem ingatná meg alapjaiban az, ha az MMK delegációs és finanszírozási szempontrendszerébe egy szakmán kívül álló, az osztozkodáson túltekintő csúcsszervezet is beleszólhatna. Valódi parlamenti demokráciában ilyen a választások eredménye alapján felállított minisztérium.

Ha már Európánál tartunk...

Ki és mi garantálja viszont a Magyar Mozgókép Közalapítvány demokratikus működését? Ki választja a szakma képviselőit? Ki avatkozhat be, ha a filmesek egy része úgy érzi, őt nem képviseli az alapítvány három évre kinevezett kuratóriuma? Mondjuk ki nyíltan: ez nem demokrácia. Ez egy érdekcsoport diadala. Hiszen egy filmes lobbi elérte, hogy a támogatás összege két év alatt csaknem megduplázódik, és ezt a szakmai szervezeteken keresztül szabadon oszthatják el saját maguk között. Egyetlen megkötés van: a pályázatoknak és az elszámolásoknak szabályszerűeknek kell lenniük.
De ha ez a módszer valóban a lehető legjobb, vajon miért nem teszi ezt minden minisztérium? Miért nem adja az egészségügyi tárca az összes kórházra szánt pénzt egy orvosokból álló tanácsnak, amely aztán szabadon szétoszthatná azt az intézmények között? Nyilván azért, mert ez veszélyeztetné a lakosság egészségét. Miért hisszük mégis, hogy a filmszakmát ez a módszer menti meg? „Európában sincs sehol olyan rendszer, ahol az alkotóknak annyira meghatározó szerepe lenne területük kialakításában” – örvendezett a MMK kuratóriumi elnöke a törvénytervezet megszületésekor. Ez azonban sem Nagy-Britanniában, sem Franciaországban, sem Írországban, sem Németországban, sem Dániában, sem Lengyelországban, sem Finnországban nem akadályozta meg erős, elismert hazai filmipar kialakulását.
És ha már Európánál tartunk… Szeptemberben a velencei filmfesztiválon összedugták fejüket az unió kulturális miniszterei, és az európai film jövőjéről tanakodtak. Megegyeztek abban, hogy az öreg kontinens filmművészetét csak a terjesztés, a forgalmazás és a marketing erősítése mentheti meg. Nálunk ugyanekkor főként a gyártási és beruházási támogatásokat növelik. Igaz, az art mozik támogatásának köszönhetően a filmszínházak egy ideig műsoron tudják majd tartani a magyar filmeket, de ez édeskevés. Nagy nézőszámot a televíziók tudnának elérni, nekik azonban a médiatörvény kényszere ellenére sem érdekük ezek vásárlása és vetítése.
Egyébként már a törvénytervezet alapfeltevése is veszélyes csapdát rejt. A tervezet indokolása szerint a film „önálló művészeti ágként való elismerése mellett szórakoztatóipari vállalkozásnak is tekinthető.” Az állami szerepvállalás módjának és mértékének meghatározásához „a mozgóképkultúra kettős – egyszerre művészeti és ipari – jellegét kell alapul venni.” Azt azonban figyelmen kívül hagyták a törvény szövegezői, hogy a filmművészetbe a dokumentum-, animációs és kísérleti film is beletartozik. Ezek alkotói és gyártói nem számíthatnak üzleti haszonra termékük előállításából és értékesítéséből. Nem szívesen vetítik a mozik, a televízióknak nincs pénzük a vásárlásra, külföldi vásárokra pedig el sem juthatnak. Így a dokumentumfilmeket és művészfilmeket gyártó stúdiók a pályázathoz megkívánt – általában 20 százalék – önrész felmutatása és az áfa befizetése érdekében jövőre is folytatják majd számlazsonglőr- mutatványaikat, miközben a fennmaradásért küzdenek. Valószínű, hogy a filmterjesztési támogatás – amely a Budapest Film vezetője szerint azt eredményezi majd, hogy a film nemcsak elkészül, hanem el is jut a nézőhöz – sem lesz elég ahhoz, hogy valós piacot alakítson ki, amelyen a művek előállítói is számottevő nyereségre tehetnek szert. Enélkül meg, ugye, nincs értelme iparról és üzleti tevékenységről beszélni.

Új intézmények és funkciók

A törvény nagy erényeként emlegetik, hogy több új intézményt is létrehoz. A Mozgókép Koordinációs Tanács a mozgóképkultúra támogatását teszi átláthatóvá és ellenőrizhetővé. Minden olyan állami szervezet képviselője részt vesz benne, amely pályázati vagy más formában részt vesz filmek finanszírozásában. A testület létrehozása nem haszontalan, talán rá tud majd világítani az esetleges aránytalanságokra. Jó, hogy a nagyobb televíziós csatornák küldöttei és részt vesznek benne, mert ezeket a jelenlegi médiatörvény nem vonja be elég határozottan a mozgóképpiacba.
A Nemzeti Filmarchívum létrehozása valóban szükséges, de csupán félsiker. A törvény azt éri el, hogy az ezután készülő filmek bekerülnek ebbe a nemzeti filmtárba, de a régi, egyre romló állagú filmek megőrzéséért nem tesz – a miniszter szerint egyelőre nem tehet – semmit. A törvény életre hívja a Nemzeti Filmirodát is, amely a filmek besorolását végzi, és adminisztratív feladatokat lát el. Ez a szervezet dönt az „art” minősítés megítéléséről is, amely alapján a terjesztők támogatásban részesülhetnek. A filmiroda igazgatóját a miniszter nevezi ki öt évre. Ő és az általa irányított intézmény nyilvántartja és kategorizálja a támogatottakat, és így felügyeli a közalapítványt is. A támogatások elosztásába közvetlen beleszólása nincs, de figyel és jegyzetel, mint a Nagy Testvér. Ezért aztán ma már a filmszakma sem lelkesedik egyöntetűen az igazgató miniszteri kinevezéséért.
Miért jó tehát, hogy 22-én valószínűleg végső formájában megszületik a filmtörvény? Mondják, elsősorban azért, mert európai szempontból elfogadható, ami például a szalonképtelen médiatörvényről nem mondható el. Áttekinthetőbbé teszi a szakmát, igaz, a rendrakás közben kisepri az üzleti szempontból gyengébb szereplőket. Támogatja a filmipari befektetéseket. Igaz, ha az áfát a beruházónak kell „lenyelnie”, nem lesz olyan őrült, aki milliárdokat költene stúdióépítésre, technikai berendezések telepítésére és a filmforgatás infrastruktúrájának kiépítésére.
Hiába a magasztos elvek elősorolása, a demokratikus szlogenek a törvény legnagyobb erénye igazából nem is magában a törvényben, hanem a miniszter erős párt- és kormányzati pozíciójában rejlik, abban, hogy elérte: lesz pénz. Kevesebb, mint amit ígértek, mégis anynyi, amennyiről nem is álmodtak a filmesek.