A dokumentumfilmek sorsa bizonytalan

Amióta a közszolgálati televíziót csupán a nézettség mélyrepülése különbözteti meg a kereskedelmi csatornáktól, magyar dokumentumfilmeket főként a Duna Televízió műsorán talál a néző. Itt szoktak felbukkanni az idén tízéves Dunatáj Alapítványnál készült munkák, például Tölgyesi Ágnes szociológiai ihletésű filmjei, Zsigmond Dezső szatmári történetei vagy Mohi Sándor Erdélyben forgatott munkái. A tíz évről, a dokumentumfilm jelenéről és lehetőségeiről Buglya Sándor rendezővel, a Dunatáj Alapítvány vezetőjével beszélgettünk.

A Dunatáj Alapítvány a Duna TV épületében működik, és ezen a csatornán sugározzák filmjeiket is. Milyen szervezeti kapcsolat fűzi egymáshoz a két intézményt?
– A Dunatáj Alapítvány önálló műhely, de tevékenységünk és alkotóink munkája elsősorban a Duna Televízióhoz köt miket. Alapítványunk még a Moviban (Magyar Mozi és Videofilmgyár) született 1994-ben. Az volt a célunk, hogy azok a témák, amelyeknek a sorsa három-öt perces bejátszás a televízió napi műsorgyártásában, azonban ennél többre érdemesek, a műhely segítségével hosszabb, mélyebb filmek alapjául szolgálhassanak. Van egyfajta szimbiózis a csatorna és a Dunatáj Alapítvány között. Több filmünk is készül koprodukcióban, de ez nem jelenti automatikusan azt, hogy minden anyagunk lemegy a Duna TV-ben. A filmszerkesztés dönt, hogy melyiket vállalják, de mivel a mi filmjeink karaktere többnyire egybeesik elképzeléseikkel, viszonylag gyakran tűzik műsorra a nálunk gyártott alkotásokat. Január 26-tól március közepéig a jubileumunk tiszteletére tizenhárom filmünket vetítik majd. Ezek között szerepelnek régebben készült, fesztiváldíjas alkotások, és láthatók lesznek legújabb műveink is. Nem volt egyszerű feladat ezek kiválasztása, hiszen eddig több mint 200 filmet készített nálunk egy negyven-negyvenöt fős alkotói gárda. Minden évben pályázunk ugyanis az ORTT-nél, a Magyar Történelmi Film Alapítványnál, a Magyar Mozgókép Közalapítványnál vagy a Nemzeti Kulturális Alapprogramnál, és többször kaptunk különböző európai támogatásokat. Mégsem vagyunk nagy produceri iroda, nincsenek gyártási alkalmazottaink sem; aki itt dolgozik, a honoráriumát a produkciótól kapja. Nem csupán pénzt szerzünk és gyártunk, hanem a témát is gondozzuk. Keressük az alapanyagot, kutatunk, együttműködünk például határainkon túli újságírókkal, néprajzkutatókkal, szociológusokkal, történészekkel.
– Az alapítvány tízéves fennállása alatt kialakult-e valamiféle profiljuk, csak önökre jellemző tematika vagy látásmód?
– Nem akarjuk megkötni a filmek tematikáját. Érdekel minden, ami az életről, a Kárpát-medencében élő emberről szól, ami a szociális helyzettel, a kisebbségekkel foglalkozik, vagy akár a kortárs történelemírás is. Igen fontos lesz majd harminc év múlva, hogy mi történik ma. Tehát olyan anyagokat is készítünk, amelyekből dramaturgiai értelemben láthatóan nem lesz film, de dokumentációként értékes lehet. Alapvetően azonban vetíthető filmeket gyártunk. Filmszemléken és fesztiválokon szerepeltetjük műveinket – sok díjat is nyertünk –, és kihasználva a Duna Televízióval való kapcsolatunkat, eljuttatjuk őket a szélesebb publikumhoz is.
– Ön előbb a független filmes-mozgalom, majd a filmesszakma aktív szervezője volt, és sok filmet jegyez rendezőként. Ma egyre több filmnek a producere.
– Igen, botcsinálta producer lettem a rendszerváltással. Kénytelen voltam lassan ebbe is beletanulni. Filmrendező és operatőr voltam a filmgyárban, majd a Movi különválásával a Híradó és Dokumentumfilm Stúdióhoz hívtak stúdióvezető-helyettesnek, amit átalakítottunk Fórum Film Stúdióvá, és ebből lett aztán a Fórum Film Alapítvány, ahol 13 évig művészeti vezető voltam Fehéri Tamás mellett. Amikor elindítottuk a Dunatáj Alapítványt, attól lettem producer, hogy megtanultam pályázni és segítettem másoknak is ebben. Minden pályázathoz kellett valaki, aki felelősen aláírt. Ez eleinte adminisztratív szerep volt. Amikor kiszélesedett a pályázati rendszer, januártól decemberig szinte egyfolytában dolgozatokat írtunk és elszámoltunk. Az adminisztráció őrületes méreteket öltött, így ki kellett bővíteni az irodát. Később eszközöket is be kellett szereznem, mert néha úgy indul egy film, hogy egy fillérünk sincs rá. Most éppen negyven körüli azoknak a filmeknek a száma, amelyek párhuzamosan készülnek az alapítványnál, ebből legalább tíz olyan, amit mi indítottunk el, mindenféle pályázati háttér nélkül.
– A filmesszakma a filmtörvény dicséretétől hangos. Mennyire felel meg a törvény a dokumentum műfaj igényeinek?
– Erre a műfajra sajnos nem áll a törvény alapvetéseként leírt definíció, amely szerint a filmgyártás részben üzleti, részben művészeti tevékenység. A dokumentumfilm jellemzően közszolgálati műfaj. Mégis úgy néz ki, hogy amíg nem lesz reklámhordozó, és nem tud magas nézettséget produkálni, addig nem lesz üzleti érték a televízióknak, és így nem is fektetnek bele kellő pénzt. A dokumentumfilmek hasznosítása Magyarországon nem anyagi jellegű. Ha hasznosulnak egyáltalán, egy részük ugyanis soha nem kerül közönség elé. Nem lehet üzleti tevékenységről beszélni, amíg nem alakult ki a forgalmazás biztonsága. Egyébként a rendszernek ezt a hibáját kívánja kiküszöbölni a bevezetendő normatív támogatás, amely a műhelyek teljesítménye alapján jár majd. Ehhez számon tartják a fesztiváli szerepléseket és díjakat is. Egyáltalán nem lesz mindegy, hogyan működik például a Magyar Filmszemle. Nem gondolom tehát, hogy a törvény a dokumentumfilmesek problémáira tökéletes megoldást hoz, de van egy elvitathatatlan és óriási haszna: biztosítékot ad a támogatásra, és arra, hogy ez az összeg folyamatosan nőjön. Hogy a szakmán belül ez hogyan osztódik el, és milyen lesz a zsűrik vagy kuratóriumok működése, az rajtunk múlik. Ha szót tudunk érteni egymással, és jó, szakmailag hiteles kuratóriumokat fogunk összeállítani.
– A filmesek azt remélik, hogy a megemelt összegű támogatásokból mindenkinek jut majd, és ezért megszűnnek a szakmán belüli harcok.
– Én pillanatnyilag az ellenkezőjét érzékelem. Úgy tűnik, hogy a több pénzért egyelőre nagyobb harc folyik. Attól tartok, hogy megerősödnek a nagy lobbik, és a kisebbek nem kapnak kellő esélyt.
– Milyennek látja az alapítvány és a magyar dokumentumfilm jövőjét?
– A műfajra nagy szükség van, hiszen több szempontból a társadalom önismerete. Mégis egyre nehezebb elindítani egy-egy filmet. Olyan ugyanis a támogatási rendszer, hogy a témák közszolgálati jellege ellenére a pályázat kiírója önrész előteremtését követeli meg, ráadásul a támogatás utolsó részletét utófinanszírozással fedezi. Ez azt jelenti, hogy a dokumentumfilmes – aki, ha szerényen is, de meg szeretne a munkájából élni – nem tudja művelni a hivatását, mert neki kell pénzt betennie ahhoz, hogy dolgozni tudjon. Alapvető gond a dokumentumfilm készítésében, hogy nincsenek forgótőkével rendelkező műhelyek. Nincs pénz arra sem, hogy megfelelő előkészítés és kutatómunka folyjék. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezentúl nem készítünk filmet. Dokumentumfilmes akkor is lesz, ha egy fillért sem adnak neki. A költő rongyosan is költő, akár jó verseket is írhat. A dokumentumfilmest az életközelség teszi a témákkal szemben alázatossá és munkája megszállottjává.
***
A MaDE állásfoglalása. Kisfaludy András, a Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesületének (MaDE) elnöke az alábbi állásfoglalást juttatta el szerkesztőségünkbe: A Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesülete felkéri a Magyar Televízió Közalapítvány kuratóriuma elnökségét, hogy újból vizsgálja ki a Ragáts Imre lemondását okozó, több mint 50 milliós filmvásárlási ügyet. Úgy gondoljuk, hogy komoly anyagi és erkölcsi kár érte a dokumentumfilmes szakmát – és közvetlenül a nézőket –, hiszen az elmúlt időszakban pénzhiányra való hivatkozással az MTV nem tudta megvásárolni azokat a magyar dokumentumfilmeket, amelyeket a Magyar Mozgókép Közalapítvány, a Magyar Történelmi Film Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap kollégiumainak támogatásával hoztak létre az alkotók, s amely filmek a hazai és a nemzetközi fesztiválokon több jelentős díjat nyertek. A Spektrum TV-ben már lejátszott és Ragáts úr által most újból felvásárolt filmek árából több mint 100 magyar dokumentum- és ismeretterjesztő film sugárzási jogát lehetett volna megvásárolni és bemutatni.